Vas szív és ólom könnyek- EXO, B.A.P /SuChan/

Izzadva, és hevesen kapkodva a levegőt. Így fejeztem be életem eddigi legjobb munkáját, amire remélhetőleg büszke is leszek. Boldogan nyújtottam ki a kezemet, hogy végigsimítsak a hűvös, fémes felületen. A szemem boldogan csillogott, miközben fáradságom eredményét néztem. A szememben tökéletesnek látszott, még akkor is, ha a tesztelések eredményei még nem voltak meg. Senki ehhez foghatót nem alkotott még, mióta világ a világ, és be kellett vallanom, hogy nehéz volt. Még most is ahhoz tartom magam, hogy talán túl sokáig is tartott, de újra nekiállnék, ha lehetne… De a szívem nem enged. Tisztán emlékszem minden egyes pillanatra, amit átéltem. Boldogság, keserűség, szenvedély, vágy, szomorúság, fájdalom, aztán semmi… Érzéketlen sötétség csupán, ami belülről kitölt. Én lettem a tökéletes váz.

---

Gépek pityegése, zúgása, szerszámok csörgése, majd emberi kacaj töltötte be a hatalmas teret. A levegőben olaj és izzadság szaga terjengett. Oxigén alig volt a helységben, de ez engem akkor a legkevésbé sem zavart. Megfeledkezve sajgó izmaimról örömtáncot lejtettem a szétszórt tárgyak között, néha-néha neki menve egynek-kettőnek, ezzel magamnak okozva fájdalmat. Örömöm viszont határtalan volt. Ha éppen akkor jöttek volna a sütit áruló kis mitugrászok, talán még vettem is volna, pedig köztudottan elítélem a mindennemű édességet. Túl… cukros, és… édes. Mindig ezt vallottam.
Észbe kapva tértem vissza mesterművem tanulmányozásához, hogy a legapróbb hibát is eltüntessem belőle.
A fehér bőr ráncok nélkül feszült a vázon. A fekete haj a homlokát eltakarva hullott alá. Az izmok remekül meg voltak formálva. Semmi kivetni való nem volt rajta. A ruhák is remekül válogatva a legújabb divat szerint, mégis egyedien. A nyelv beállítva a helyire, a mozgáskészség kifogástalan.
Felsóhajtva dőltem el a kemény padlón, kezemben még mindig egy csavarkulcsot szorongatva, amivel a csavarokat rögzítettem újra, hogy biztos legyek a dolgomban. Folyamatosan a maximum érdekelt. Ha valamibe belekezdtem nem volt olyan, hogy megunva a munkát egyszerűen félbehagyjam… Nem! Az odafigyeléssel és szeretettel készített tárgyaknak van szíve, mert a mester lelke bújik meg benne.
Nagy nehezen otthagytam a művemet és felsétáltam a kis zugomba. A tükör előtt állva grimaszoltam egyet, ahogyan szembe néztem igaz valómmal. A bennem megbújó, örökké vidám, kissé őrült feltaláló sehol nem látszott. Talán csak a testemen látszó kisebb-nagyobb olajfoltokban és horzsolásokban mutatkozott meg.
Nyöszörögve álltam be a zuhany alá, miután koszos ruháimat a szennyesbe dobtam. Sokat áztattam magam a hideg víz alatt, mert tudtam, hogy már az este egy nagy ceremónia kíséretében átvehetem a díjat alkotásommal az oldalamon. Habzó fejjel és hatalmas vigyorral feledkeztem bele gondolataimba, melyek mindig visszatértek kiborgomhoz. Az ember és a gép nem mindennapi egyvelege. Minden téren használható, és nincs rá panasz. Nem felesel, és nem nyafog. Még nincs is neve… Lehetne, mondjuk HimChan. Ha fiam lenne, ezt a nevet adnám neki. És akkor már Kim, mint én is.

Legszebb zakómat felvéve, kisminkelve, belőtt hajjal, foltok nélkül, büszke arckifejezéssel kellettem magam a tükör felé fordulva. Egy utolsót igazítottam a frizurámon, majd cipőmet is felvéve lementem a műhelyembe, hogy felhozzam HimChant. Illett hozzá a név, és neki is tetszett, mikor említettem neki. Ő is átvette a kikészített ruháit, és zsebre tett kezekkel várt rám. Félmosolyra húzódtak ajkai, mikor meglátott. A személyiségét nem állítottam be, mert úgy gondoltam, hogy adhatja önmagát. Ennyi szabadságot mindenki megérdemel!
- Mehetünk!- léptem mellé, mire átkarolta vállamat.
- Tudod, nem hódítani megyünk- jegyezte meg halkan. Halványan elpirultam, mivel ilyet nem sűrűn hallottam. Egy őrült feltalálóra senki nem mondta akkoriban, hogy szép, vagy dögös… És ez a mostani időkre sem változott.

---

- A díjat átveheti Suho!- jelentette be a beszélő emberke. Az ünnepség fura volt, mivel a pacák leginkább tőmondatokban beszélt, és nem húzta a dolgokat végtelenségig. Én mégis elvarázsoltan révedtem el. Arra eszméltem, hogy HimChan húz fel, majd a fülembe suttogja, hogy: „Ki kéne mennünk érte, nem?”. Bólintottam és ketten vettük át a díjat az emelvényen állva. A többiek-akik még hivatalosak voltak a találkozóra- irigyen néztek, de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt. Naiv voltam és boldog, ami óriási hibának bizonyult. Mindig megkapjuk a nekünk járó büntetést. Mondhatni… Néha a fagyi is visszanyal.

---

A konyhában állva készítettem magamnak valami ehetőnek mondható táplálékot, mikor két kar ölelt át hátulról és puszi landolt a nyakamon, mire alig hallhatóan felkuncogtam. Abbahagyva az értelmetlen próbálkozást megfordultam és átfontam a karjaimat HimChan nyaka körül.
- Csak annyit kell mondanod, hogy éhes vagy, és máris terülj-terülj asztalkám van- mosolygott rám szintén.
- Már így is túlságosan tőled függök- adtam egy puszit az ajkaira, majd kényszeredetten visszafordultam a fortyogó moslékhoz.
- Tutira megeszed azt?
- Hát… Nem is tudom…- dobtam el a kanalat. – Ne rendeljünk valamit?
- De szerintem is azt kéne- egyik kezével magához húzott, másikkal pedig az arcomat simogatta. Bármennyire is jól esett az érintése rá kellett szólnom.
- Baba! Így nem érem el a telefont- suttogtam a fülébe egy puszi kíséretében.
Hangosan felnevetett és egy pillanat múlva már a kezemben díszelgett a készülék. – Még mindig nem tudom, hogyan csinálod- ráztam meg a fejem hitetlenkedve.
- Egyszerű. Csak az adott atomok elmozdítása. Nagyon koncentrálni sem kell hozzá, de majd egyszer megérted. Talán még ki is próbálhatod!- ajándékozott meg egy hosszú csókkal. 
Akkor még csak nevettem rajta, de nem gondoltam volna, hogy az a perc mennyit fog változtatni az életemen.
Talán még ki is próbálhatod!

---

Őrülten dörömböltek a kulcsra zárt bejárati ajtón. Hangok hallatszódtak, amint az üvöltik, hogy adjam át a fegyvert. Tudtam, hogy mire gondolnak, de hitegettem magam.
Azzal, hogy ez csak egy rossz álom, egy tévedés, csak egy… képzet, amit az agyam kreált. Pedig nem voltam ostoba, egyszerűen csak… sebezhető.
Már akkor kikapcsoltam HimChant, mikor az első hang utat tört magának.
A kis puskámmal a kezemben álltam az ajtóban, készen arra, hogy kinyissam, ezzel felfedve magamat. Vettem egy nagy levegőt, és elfordítottam a zárat.
Tucatjával özönlöttek be a katonák, kezükben a fegyvereikkel. Kénytelen voltam eldobni a mordályomat. Úgy sem érne semmit!
Fejemet lehajtva vártam, hogy végezzenek a házkutatással, de mikor meghallottam, hogy az alsóbb szintekre is lemennek, összetört bennem valami. Visítozni kezdtem és téptem a karjaimat, hogy engedjenek el, de kevés voltam. Nem sírtam, csak dühöngtem.
Ha akkor csendben maradok, talán még ma is itt lenne mellettem.
Én okoztam a vesztét…

---

Miután elvitték, majd a szemem előtt szedték szét, teljesen kiborultam. Magamon végeztem el a további kísérleteimet.
Sorra látogattak meg a jobbnál jobb orvosok és pszichológusok, de a legtöbbjük elvesztette valamelyik végtagját. Nem éreztem többé semmit, és nem érdekelt, hogy mi is történik körülöttem. Mindenkit tönkretettem, aki megpróbált javítani a helyzetemen. Folyamatosan csak HimChan szavai jártak a fejemben, de neki is leginkább az egyik mondata fogott meg.
Talán még ki is próbálhatod!
Igen… Tudni akartam, milyen érzés.

---

Az egyik rizikós kísérlet alatt történt az egész. Két év telet el azóta, hogy HimChant elhurcolták, és azóta a katonaság is pofátlanul beállított az ajtón, hogy kell még nekik olyan „gép”. Fogamat csikorgatva, de beleegyeztem. Már akkor tudtam, hogy én magam leszek az a harci eszköz, amit annyira akartak.
Már a legtöbb tagom fémből volt, és teljesen robotikára támaszkodtam. A lelkem is megkeményedett, de még nem voltam teljesen gép: még vert a szívem. Monoton, és folytonos dobogással, aminek nem láttam sok értelmét, de a szívem éltetett.
Az volt az utolsó szakasz, és még nem gondoltam ki teljesen a dolgot. Nem volt zökkenőmentes, de siettették. Türelmetlenek voltak, és kapzsik. Olyan hatalmat akartak a kezükben tartani, amiről nem is sejtették, hogy milyen hatalmasak is lehetnek tőle. Ugyanakkor gyengék is, ahogyan én magam is voltam.
Végül úgy döntöttek, hogy majd ők megoldják, de nem tettek semmit. A szöveteim még éltek, mikor darabjaimra kezdtek szedni. Ugyanott, ahol akkor HimChant. Az ő alkatrészeit használták fel hozzám, és én hagytam. Sőt, örültem neki! Azt éreztették velem, hogy eggyé válhatok vele, ami segített legyőzni a sok kínt. Egyszer sem sírtam. Csak fintorokkal fejeztem ki, ha valami fájt.

A szívem következett. Arra a feladatra is HimChanba épített alkatrészt kaptam meg. Nem altattak el a műtét idejére, és még érzéstelenítőt se kaptam. Szörnyű hibát vétettek. Azt még bírtam, mikor kettévágták a mellkasom, de mikor az ereimet szaggatták már üvöltöttem a szenvedéstől.
HimChan akkori ereje is kezdett előjönni, de nem tudtam kontroll alatt tartani. Már a saját laboromban is kísérleteztem vele, de még koránt sem én voltam az ura. Az éles szikék repkedtek a levegőben, és néha engem is eltaláltak.
Az egész helység remegni kezdett. A szívem kiesett a helyéről, és a piszkos padlón lüktette tovább. Tátongó, vérző mellkassal álltam, és az összes tagom rángatózott. Először csak pár darab vörös fénynyaláb tört utat magának, aztán már az egész testem vörös fényben úszott.
Aktiválták…

Már nem jött ki hang a torkomon. Lehajoltam a szívemért, majd HimChanét is a kezembe vettem, és erőtlenül rogytam le a földre, amelyet mindenhol vér borított. Hullák és tetemek. Ez volt mindenfelé, amerre csak néztem. Nem tudtam, hogy csak a tudatom alkotta kép, vagy a valóság az, amivel szembe nézek. Egy érzés belülről tépett, majd megkönnyebbülve feküdtem el a vértenger közepén. Szememet égették a könnyek, de csak egyetlen cseppnek sikerült kicsordulnia. Végig égette az arcomat, hogy aztán hangosan koppanjon a földet éréskor. Mosollyal az ajkaimon néztem a plafon felé, miközben egyetlen egy dolog járt a fejemben. Éreztem, amit ő is érzett!

Ha akkor nem állítom át, hogy szeressen, talán még ma is láthatnám, és élhetnék mellette, de önző voltam. És halálosan szerelmes…
Én magam okoztam a vesztünket.

Nem maradt belőlünk más, csak egy vas szív és ólom könnyek.