Általában az álmaimba menekültem. Sebezhető voltam
és gyenge. Talán túlságosan is.
Ennek viszont volt egy jó oldala. Megálmodtam az életemet. Én voltam a rendező, és nem volt főszereplő. Nem találtam meg a személyt, aki mindennek megfelel, így hát mellékszereplők közreműködésével folytak az előadások. Egy ideig nem nagyon izgatott a dolog, hiszen nem kellett nekem senki, aki betölti a szerepet. Nem voltam az a fajta ember, akit könnyen lehet befolyásolni. Szerettek bántani,- ez tény –de ha valamit elhatároztam, ahhoz tartottam is magam.
Egész életemben abba a hitben ringattam magam, hogy nekem egyedül is menni fog. Hogy tudom irányítani magam körül a dolgokat. Már-már én voltam a legjobb producer, ha fogalmazhatok így.
Sorra váltak valóra az álmaim. Megvették nekem a játékot, amit annyit nézegettem, és amiért annyit hisztiztem; megkaptam a kiskutyát, amire annyira vágytam. Aztán ahogyan felnőttem és kamaszodtam változtak a dolgok. Első csók; a legszebb lány az iskolában; kitűnő bizonyítvány. Még táncolni is elkezdtem és nagyon megtetszett. Addig tartottam magam ehhez a sporthoz ameddig csak megtehettem.
Összességében jó életem volt, egy rossz szavam sem lehet. Néha bántottak, megaláztak, de ezeket úgy fogtam fel, mint az élet velejáróit. Idegesítő mellékhatások, amiket nem lehet kiküszöbölni. Vagy fapofával, néha pedig mosolyogva, vidáman néztem az általam rendezett darabot. Persze az is megesett, hogy megkönnyeztem, sírtam, esetleg dühöngtem, de ezek a ritkább esetek voltak. Inkább csak szakértő szemmel fürkésztem a színpadon kavargó tömeget és kerestem valamit. Egy apró, alig észrevehető hibát, egy ragyogó aurát, egy érdekes személyiséget, egy tökéletes alakot…
Viszonylag boldog életet éltem, de néha úrrá lett rajtam a magány érzése. Ilyenkor összefacsarodott a szívem, bepárásodott a szemem és kétségbeesettebben nézegettem az egymást kerülgető, egymás mellett elhaladó, a vidáman nevetgélő, vagy éppen mérges embereket. Többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy egy akarok lenni közülük, hogy talán úgy könnyebb lenne.
Makacs voltam, és maradtam ott, ahol hagytak. Magányosan, egy álomban ringva.
Megtörtént már, hogy legszívesebben fejest ugrottam volna az életbe, de féltem, hogy csalódnom kell. Egyszer megpróbáltam. Mindenki undorodva fürkészett, és tartotta a minimum két méter távolságot. Legjobban mégis a megvető szavak fájtak, ahogyan-ahelyett, hogy az agyam törölte volna őket-egyenesen a szívemig hatoltak.
Abban a pillanatban összeomlott bennem valami. Már nem tudtam bízni és szeretni. Csak egy robot módjára pislogtam nagyokat az emberek felé, aki velem ellentétben kiélvezték az életük minden egyes pillanatát.
Voltak, akik nem rémültek meg egy kis döntéstől és egyből tudtak válaszolni, de a legtöbben hosszasan fontolgatták a dolgot. Érvek és ellenérvek… Teljesen felesleges.
Páholyból nézhettem a világot. Én döntöttem így, és a következményeket is vállaltam.
Ennek viszont volt egy jó oldala. Megálmodtam az életemet. Én voltam a rendező, és nem volt főszereplő. Nem találtam meg a személyt, aki mindennek megfelel, így hát mellékszereplők közreműködésével folytak az előadások. Egy ideig nem nagyon izgatott a dolog, hiszen nem kellett nekem senki, aki betölti a szerepet. Nem voltam az a fajta ember, akit könnyen lehet befolyásolni. Szerettek bántani,- ez tény –de ha valamit elhatároztam, ahhoz tartottam is magam.
Egész életemben abba a hitben ringattam magam, hogy nekem egyedül is menni fog. Hogy tudom irányítani magam körül a dolgokat. Már-már én voltam a legjobb producer, ha fogalmazhatok így.
Sorra váltak valóra az álmaim. Megvették nekem a játékot, amit annyit nézegettem, és amiért annyit hisztiztem; megkaptam a kiskutyát, amire annyira vágytam. Aztán ahogyan felnőttem és kamaszodtam változtak a dolgok. Első csók; a legszebb lány az iskolában; kitűnő bizonyítvány. Még táncolni is elkezdtem és nagyon megtetszett. Addig tartottam magam ehhez a sporthoz ameddig csak megtehettem.
Összességében jó életem volt, egy rossz szavam sem lehet. Néha bántottak, megaláztak, de ezeket úgy fogtam fel, mint az élet velejáróit. Idegesítő mellékhatások, amiket nem lehet kiküszöbölni. Vagy fapofával, néha pedig mosolyogva, vidáman néztem az általam rendezett darabot. Persze az is megesett, hogy megkönnyeztem, sírtam, esetleg dühöngtem, de ezek a ritkább esetek voltak. Inkább csak szakértő szemmel fürkésztem a színpadon kavargó tömeget és kerestem valamit. Egy apró, alig észrevehető hibát, egy ragyogó aurát, egy érdekes személyiséget, egy tökéletes alakot…
Viszonylag boldog életet éltem, de néha úrrá lett rajtam a magány érzése. Ilyenkor összefacsarodott a szívem, bepárásodott a szemem és kétségbeesettebben nézegettem az egymást kerülgető, egymás mellett elhaladó, a vidáman nevetgélő, vagy éppen mérges embereket. Többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy egy akarok lenni közülük, hogy talán úgy könnyebb lenne.
Makacs voltam, és maradtam ott, ahol hagytak. Magányosan, egy álomban ringva.
Megtörtént már, hogy legszívesebben fejest ugrottam volna az életbe, de féltem, hogy csalódnom kell. Egyszer megpróbáltam. Mindenki undorodva fürkészett, és tartotta a minimum két méter távolságot. Legjobban mégis a megvető szavak fájtak, ahogyan-ahelyett, hogy az agyam törölte volna őket-egyenesen a szívemig hatoltak.
Abban a pillanatban összeomlott bennem valami. Már nem tudtam bízni és szeretni. Csak egy robot módjára pislogtam nagyokat az emberek felé, aki velem ellentétben kiélvezték az életük minden egyes pillanatát.
Voltak, akik nem rémültek meg egy kis döntéstől és egyből tudtak válaszolni, de a legtöbben hosszasan fontolgatták a dolgot. Érvek és ellenérvek… Teljesen felesleges.
Páholyból nézhettem a világot. Én döntöttem így, és a következményeket is vállaltam.
---
Aznap is a mindennapos, már megszokott megfigyelésen
voltam túl. Elfáradtam és pihenésre volt szükségem.
Fejemet lehajtva, karikás szemekkel és kócos hajjal haladtam előre a zsúfolt utcán. Hálát adtam az égnek, hogy nem volt aznap táncórám, és egyből bedőlhettem az ágyba, ami a kicsi lakásom nagy részét elfoglalta. Egy szép nagy franciaágy, amire két havi fizetésem ráment, de megérte! A munka után a nap nagy részét úgy is fetrengéssel töltöttem, ami csak még jobban kimerített. Többször átsuhant a fejemben a gondolat, hogy ki kéne mozdulni, de nem vitt rá a lélek. Nem akartam elvegyülni és kitűnni se. Messziről akartam szemlélni, hogy ne ragadjanak meg a részletek. Nem akartam elveszni!
Már szinte éreztem, ahogyan belesüllyedek a puha matracba. Egy sóhaj szakadt ki a tüdőmből a kiérdemelt pihenés gondolatára.
Nem néztem előre. Talán így történhetett meg, hogy nekimentem valakinek-vagy ő jött nekem. Hitetlenkedve emeltem fel a tekintetemet, hogy jó neveltetésemhez híven bocsánatot kérjek, de bár ne tettem volna!
A tó melynek eddig a sima felszínén álltam teljes magányomban, hullámzani kezdett. Enyhe, alig látható fodrozódás, amit az ember észre se vesz, de az én szememet majd kiszúrta. Megremegett alattam a talaj, és pajzsom is megrepedni látszott. Egy egyszerű kis hullámtól!
Ijedten léptem hátra, ahogyan a tekintetünk találkozott. Mindent ki tudtam olvasni a szeméből. Mindent! Egy teljesen nyitott személyiség egy ilyen világban… Kockázatos.
- Elnézést!- hajoltam meg gyorsan, majd rohantam tovább, nem törődve azzal, hogy fáradt vagyok.
Kimerültségtől remegő izmokkal rogytam össze a házam előtt. Egy utolsó erőfeszítéssel feltéptem a kis lakás ajtaját és átléptem a küszöböt. Hátamat a falnak támasztottam és úgy ücsörögtem a sarokban. Egyedül, a gondolataimba merülve, és valami furcsa, oda nem illő érzéssel a szívemben. Nem gondoltam volna, hogy ilyen módon érint majd a tudat, hogy megtaláltam, hogy végre van valaki, aki megfelel. Még nem voltam kész…
Fejemet lehajtva, karikás szemekkel és kócos hajjal haladtam előre a zsúfolt utcán. Hálát adtam az égnek, hogy nem volt aznap táncórám, és egyből bedőlhettem az ágyba, ami a kicsi lakásom nagy részét elfoglalta. Egy szép nagy franciaágy, amire két havi fizetésem ráment, de megérte! A munka után a nap nagy részét úgy is fetrengéssel töltöttem, ami csak még jobban kimerített. Többször átsuhant a fejemben a gondolat, hogy ki kéne mozdulni, de nem vitt rá a lélek. Nem akartam elvegyülni és kitűnni se. Messziről akartam szemlélni, hogy ne ragadjanak meg a részletek. Nem akartam elveszni!
Már szinte éreztem, ahogyan belesüllyedek a puha matracba. Egy sóhaj szakadt ki a tüdőmből a kiérdemelt pihenés gondolatára.
Nem néztem előre. Talán így történhetett meg, hogy nekimentem valakinek-vagy ő jött nekem. Hitetlenkedve emeltem fel a tekintetemet, hogy jó neveltetésemhez híven bocsánatot kérjek, de bár ne tettem volna!
A tó melynek eddig a sima felszínén álltam teljes magányomban, hullámzani kezdett. Enyhe, alig látható fodrozódás, amit az ember észre se vesz, de az én szememet majd kiszúrta. Megremegett alattam a talaj, és pajzsom is megrepedni látszott. Egy egyszerű kis hullámtól!
Ijedten léptem hátra, ahogyan a tekintetünk találkozott. Mindent ki tudtam olvasni a szeméből. Mindent! Egy teljesen nyitott személyiség egy ilyen világban… Kockázatos.
- Elnézést!- hajoltam meg gyorsan, majd rohantam tovább, nem törődve azzal, hogy fáradt vagyok.
Kimerültségtől remegő izmokkal rogytam össze a házam előtt. Egy utolsó erőfeszítéssel feltéptem a kis lakás ajtaját és átléptem a küszöböt. Hátamat a falnak támasztottam és úgy ücsörögtem a sarokban. Egyedül, a gondolataimba merülve, és valami furcsa, oda nem illő érzéssel a szívemben. Nem gondoltam volna, hogy ilyen módon érint majd a tudat, hogy megtaláltam, hogy végre van valaki, aki megfelel. Még nem voltam kész…
---
Azóta szinte minden egyes nap láttam szembe jönni
azon az utcán. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy addig nem vettem észre.
Messziről virított a tömegben. Néha éreztem magamon barátságos, őszinte
tekintetét, de nem volt valószínű, hogy direkt nézett engem. Egy senki voltam
unalmas múlttal, és szürke aurával.
---
A hátamat a falnak döntve álltam és néztem a
társaimat. Főpróba előtt voltunk, így értelemszerűen az a ruha volt rajtunk,
amiben fel fogunk lépni. Nem igazán túlozták el, és valami szörnyen állt
rajtam, de ez mellékes volt. Sajnálatomra nem sokáig támaszthattam a falat,
mert jött az edző bá’ és be kellett állnunk a helyünkre. A zene elindult és
teljesen egyszerre kezdett el mozogni mindenki. Nem hiába voltunk profik. Aztán valami olyasmi történt, ami talán még soha, mióta abba az épületbe és azon belül is abba a bizonyos terembe jártam edzeni. A zene leállt.
Értetlenkedve fordultunk egymás felé, hogy „akkor most mi van?”, de egyből megkaptuk a választ, ahogyan az ajtó kinyílt. A szemeim kétszeresükre kerekedtek és legszívesebben elsüllyedtem volna. Zavartan húztam össze magamon a pulcsit és a terem túlsó felébe hátráltam, hogy megfelelő takarásban legyek. Ő volt az!
- Az úr Shin Dong Hee- szólalt meg az edző. Mélyen meghajoltunk felé. Napszemüvege takarta a szemét, de tudtam, hogy ő az. Követtem a többiek példáját, de mikor azt kérte, hogy sorakozzunk fel, már gyöngyözni kezdett a homlokom.
Követtem az utasításokat, és imádkoztam, hogy ne ismerjen fel. Imáim valahol elkeveredtek, mert csak előttem állt meg. Lejjebb tolta a szemüveget az orrán. Egyenesen a szemimbe bámult, és én megint elvesztem.
- Ő lesz az!- mondta edző bá’ úrnak és megragadta a karomat. Lesütött szemmel ballagtam ki a helyiségből egyenesen a folyosóra. Nem pillantottam fel rá, amíg meg nem állt, és ő sem nézett rám.
Az ajtón, ami előtt megtorpantunk egy névtábla fityegett az ő nevével díszítve. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Megdörzsöltem a szemeimet és pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól látok.
- Ööö…- nyekegtem. Még tartotta az egyik karomat. Kíváncsi szemekkel nézett rám és szinte a pillantásával elérte, hogy megbízzak benne és minden titkomat rábízzam.
Megmakacsoltam magamat, és megkeményítettem a tekintetemet.
- Téged választottalak, szóval több tisztelet- mondta mosolygós hangon, majd kinyitotta az ajtót. Belépve egy irodában találtam magam. Legalábbis annak tűnt. Ha nem veszem figyelembe, hogy több ajtó is nyílik a nagy szobából, tökéletesen átadta, amit egy iroda szokott, de mégis… otthonosabb volt. Miután kibámészkodtam magam újra megszólalt. – Itt lakom- közölte a tényt, napszemüvegét letéve az íróasztalra. Levette a zakóját és felakasztotta a fogasra. Én csak szorosabban húztam magam köré a vékony pulcsit.
- Nyugodtan ülj le. Mindjárt jövök, és akkor mindent megtudsz. Csak türelem- azzal el is tűnt az egyik ajtó mögött, én pedig-talán életemben először- őszinte kíváncsisággal vártam, hogy mi lesz ebből.
---
Egy hónap telt el azóta, hogy beléptem az irodába,
ami azóta már az én otthonommá is vált. Otthagytam a kis, sötét zugot, és
odaköltöztem Hyunghoz. Hatalmas lehetőséget ajánlott, amit nem lehetett
visszautasítani. Két hónap edzés Kim Dong Hee Hyunggal, aztán egy szóló
fellépés egy nagyszínpadon. Sokat kecsegtető, visszautasíthatatlan ajánlat,
amit persze gondolkodás nélkül elfogadtam. Életemben először nem fontoltam meg
egy dolgot, és az egész életem megváltozott.
Mindennap keményen edzett engem. Sokat fejlődtem, és talán jobb lettem, mint valaha. Könnyebben nyitottam az emberek felé, és Dong Hee Hyunggal is remekül összebarátkoztam. Minél többet megtudtam róla, annál jobban beleszerettem. A személyiségébe és a teljes valójába. Elragadó volt, ahogyan segített, mikor nem értettem valamit, vagy nem ment egy mozdulat. Rideg profizmussal kezelte a helyzeteket, de folyamatosan mosolygott. Néha azon kaptam magam, hogy az én arcomon is szétterül egy kisebb vigyor. Ilyenkor mindig elpirultam és máshová néztem, de ő minden alkalommal megnyugtatott, hogy jó áll.
Akkor is. Látta, hogy tényleg végem van, és egy pohár hideg vízzel ajándékozott meg, szokásos mosolya mellett. A szívem nagyot dobbant, ahogyan egy pillatara összeért a bőrünk. Nem néztem fel rá, csak a pohárra koncentráltam, és arra, hogy a kezem folyamatos remegésétől ne essen ki a kezemből. Elég ügyesen sikerült kontrollálnom a remegést, és meg is ittam a vizet. Az üvegpoharat letettem magam mellé földre, és megfordulva már a hátamat döntöttem a tükörnek.
- Már csak két hét- ült le mellém igencsak közel Hyung. Csak az ölemben lévő kezeimet néztem, és idegesen tördeltem az ujjaimat.
Egyik karjával átölelte a vállamat és magához húzott, hogy egy puszit nyomjon a fejem tetejére. Mozgolódtam egy darabig, de végül megtaláltam a számomra is kényelmes pozíciót, és úgy ültünk tovább.
- Figyelj csak, Hyung! Mi lesz, ha vége a fellépésnek?- néztem fel rá kíváncsi szemekkel. Ha vele voltam sosem féltem nyitott lenni.
- Kötök veled egy újabb szerződést… gondolom…- vakarta meg a tarkóját. Tekintetemmel végigmértem kicsit duci arcát, aztán kisebb hezitálás után nyomtam rá egy puszit.
Csodálkozva nézett a szemeimbe, amiből ezúttal nem rejtettem el semmit. Fürkészett egy ideig, amit végig izgultam és idegeskedtem. Féltem, hogy mit fog szólni, de csak szorosabban húzott magához, és megint kaptam egy puszit.
- Köszi, hogy őszinte vagy- suttogta a fülembe. Egy kis csókot is kaptam rá, amitől enyhén felsóhajtottam.
Amint eljutott az agyamig, hogy én mit is tettem, kezemet a szám elé kapva pattantam fel és rohantam a terem másik felébe. Nevetgélve szemeztünk egy darabig, aztán felállt és felém kezdett sétálni. Teljesen lefagytam, és csak álltam egy helyben. Egészen közel hajolt, miközben végig a szemeimbe nézett. Jobb kezével a fejemnél támaszkodott, a ballal pedig mellettem kutakodott, míg meg nem állapodott egy helyen. A zene újra szólt a magnóból, ő pedig mosolyogva hajolt el tőlem.
- Elölről!- tapsolt egyet és helyet foglalt a helyiségben lévő kanapén.
Sóhajtva kezdtem el a könnyűnek nem mondható koreográfiát, a tükörben folyamatosan szakértő szemmel vizslatva a mozdulataimat, hogy mit csinálhatnék még jobban.
Mindennap keményen edzett engem. Sokat fejlődtem, és talán jobb lettem, mint valaha. Könnyebben nyitottam az emberek felé, és Dong Hee Hyunggal is remekül összebarátkoztam. Minél többet megtudtam róla, annál jobban beleszerettem. A személyiségébe és a teljes valójába. Elragadó volt, ahogyan segített, mikor nem értettem valamit, vagy nem ment egy mozdulat. Rideg profizmussal kezelte a helyzeteket, de folyamatosan mosolygott. Néha azon kaptam magam, hogy az én arcomon is szétterül egy kisebb vigyor. Ilyenkor mindig elpirultam és máshová néztem, de ő minden alkalommal megnyugtatott, hogy jó áll.
Akkor is. Látta, hogy tényleg végem van, és egy pohár hideg vízzel ajándékozott meg, szokásos mosolya mellett. A szívem nagyot dobbant, ahogyan egy pillatara összeért a bőrünk. Nem néztem fel rá, csak a pohárra koncentráltam, és arra, hogy a kezem folyamatos remegésétől ne essen ki a kezemből. Elég ügyesen sikerült kontrollálnom a remegést, és meg is ittam a vizet. Az üvegpoharat letettem magam mellé földre, és megfordulva már a hátamat döntöttem a tükörnek.
- Már csak két hét- ült le mellém igencsak közel Hyung. Csak az ölemben lévő kezeimet néztem, és idegesen tördeltem az ujjaimat.
Egyik karjával átölelte a vállamat és magához húzott, hogy egy puszit nyomjon a fejem tetejére. Mozgolódtam egy darabig, de végül megtaláltam a számomra is kényelmes pozíciót, és úgy ültünk tovább.
- Figyelj csak, Hyung! Mi lesz, ha vége a fellépésnek?- néztem fel rá kíváncsi szemekkel. Ha vele voltam sosem féltem nyitott lenni.
- Kötök veled egy újabb szerződést… gondolom…- vakarta meg a tarkóját. Tekintetemmel végigmértem kicsit duci arcát, aztán kisebb hezitálás után nyomtam rá egy puszit.
Csodálkozva nézett a szemeimbe, amiből ezúttal nem rejtettem el semmit. Fürkészett egy ideig, amit végig izgultam és idegeskedtem. Féltem, hogy mit fog szólni, de csak szorosabban húzott magához, és megint kaptam egy puszit.
- Köszi, hogy őszinte vagy- suttogta a fülembe. Egy kis csókot is kaptam rá, amitől enyhén felsóhajtottam.
Amint eljutott az agyamig, hogy én mit is tettem, kezemet a szám elé kapva pattantam fel és rohantam a terem másik felébe. Nevetgélve szemeztünk egy darabig, aztán felállt és felém kezdett sétálni. Teljesen lefagytam, és csak álltam egy helyben. Egészen közel hajolt, miközben végig a szemeimbe nézett. Jobb kezével a fejemnél támaszkodott, a ballal pedig mellettem kutakodott, míg meg nem állapodott egy helyen. A zene újra szólt a magnóból, ő pedig mosolyogva hajolt el tőlem.
- Elölről!- tapsolt egyet és helyet foglalt a helyiségben lévő kanapén.
Sóhajtva kezdtem el a könnyűnek nem mondható koreográfiát, a tükörben folyamatosan szakértő szemmel vizslatva a mozdulataimat, hogy mit csinálhatnék még jobban.
---
Egy cukrászdában ültünk egy sarki asztalnál, ahonnan
remekül be lehetett látni, hogy ki mit csinál. Megint elmerültem a régi önmagamban
és akaratom ellenére tanulmányoztam mindent és mindenkit.
Mellettem Hyung evett éppen egy kisebb szelet tortát.
- Miért csinálod ezt?- hangja szakított ki a gondolataim közül.
- Mármint mit?
- Ezt? Csak nézel ki a fejedből. Le merném fogadni, hogy még csak nem is pislogtál!- mutogatott a kis villával ide-oda.
- Semmi- vontam meg a vállamat.
- Felőlem- pislogott felém mindent tudó szemeivel. – Kérsz egy sütit?- tömött magába még egy falatot.
- Nem kérek, köszönöm!- fintorodtam el. Fogyókúra és folyamatos edzések. Erre ítéltem magam, mikor igent mondtam a szerződésre.
- Ugyan már!- legyintett. – Olyan vagy, mint a kisujjam- mutatta fel az említett testrészét. – Én mondom, ez nem egészséges!
- Akkor sem eszem. Főleg nem sütit. Egy salátában talán benne vagyok- provokáltam sunyin vigyorogva.
- Te mondtad!- állt fel hirtelen. Csodálkozva néztem utána. Ötletem nem lett volna, hogy hova megy. Lépéseit a szememmel követtem, és csak még jobban elképedtem, mikor egy sütis tálcával tért vissza, és letette elém. – Salátás- jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Köpni-nyelni nem tudtam, csak meredt szemekkel bámultam. Ő ezt megelégelve fogta a kis villát és letört vele egy kis darabot a zöld süti széléről. A szám felé emelte, és en készségesen szétnyitottam az ajkaimat.
Valami elképesztően jó íze volt! Hümmögtem egy darabig, ahogyan ízlelgettem a kis darabkát.
- Milyen?- csillogtak fel Hyung szemei.
- Isteni!- hajoltam felé még egy falatért. Fejét rázva teljesítette néma kérésemet. Csukott szemekkel rángtam a süteményt, aztán valami furcsa dolog történt.
Sokkal édesebb volt, mint bármelyik sütemény a világon! Félve nyitottam széjjel a pilláimat, és sejtésem beigazolódott. Félve kulcsoltam át karjaimat Hyung nyaka körül, de végül is megtettem. Én is megmozdítottam ajkaimat és egyből egy kisebb sóhaj szökött ki az ajkaim közül.
Hyung mosolyogva vált el tőlem, de továbbra is közel maradt.
- Tényleg finom- suttogta végig a szemembe nézve.
Nevet fúrtam fejemet a nyakába. Valóban finom volt!
Mellettem Hyung evett éppen egy kisebb szelet tortát.
- Miért csinálod ezt?- hangja szakított ki a gondolataim közül.
- Mármint mit?
- Ezt? Csak nézel ki a fejedből. Le merném fogadni, hogy még csak nem is pislogtál!- mutogatott a kis villával ide-oda.
- Semmi- vontam meg a vállamat.
- Felőlem- pislogott felém mindent tudó szemeivel. – Kérsz egy sütit?- tömött magába még egy falatot.
- Nem kérek, köszönöm!- fintorodtam el. Fogyókúra és folyamatos edzések. Erre ítéltem magam, mikor igent mondtam a szerződésre.
- Ugyan már!- legyintett. – Olyan vagy, mint a kisujjam- mutatta fel az említett testrészét. – Én mondom, ez nem egészséges!
- Akkor sem eszem. Főleg nem sütit. Egy salátában talán benne vagyok- provokáltam sunyin vigyorogva.
- Te mondtad!- állt fel hirtelen. Csodálkozva néztem utána. Ötletem nem lett volna, hogy hova megy. Lépéseit a szememmel követtem, és csak még jobban elképedtem, mikor egy sütis tálcával tért vissza, és letette elém. – Salátás- jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Köpni-nyelni nem tudtam, csak meredt szemekkel bámultam. Ő ezt megelégelve fogta a kis villát és letört vele egy kis darabot a zöld süti széléről. A szám felé emelte, és en készségesen szétnyitottam az ajkaimat.
Valami elképesztően jó íze volt! Hümmögtem egy darabig, ahogyan ízlelgettem a kis darabkát.
- Milyen?- csillogtak fel Hyung szemei.
- Isteni!- hajoltam felé még egy falatért. Fejét rázva teljesítette néma kérésemet. Csukott szemekkel rángtam a süteményt, aztán valami furcsa dolog történt.
Sokkal édesebb volt, mint bármelyik sütemény a világon! Félve nyitottam széjjel a pilláimat, és sejtésem beigazolódott. Félve kulcsoltam át karjaimat Hyung nyaka körül, de végül is megtettem. Én is megmozdítottam ajkaimat és egyből egy kisebb sóhaj szökött ki az ajkaim közül.
Hyung mosolyogva vált el tőlem, de továbbra is közel maradt.
- Tényleg finom- suttogta végig a szemembe nézve.
Nevet fúrtam fejemet a nyakába. Valóban finom volt!
---
A sötét színpadon álltam és hallgattam a lelkes
tömeget. Hyung biztosított róla, hogy jó leszek, hogy nem lesz gond, de én
mégis… aggódtam egy kicsit.
A kétségeim csak akkor oszlottak el, mikor a zene megszólalt, és ezzel egy időben felgyúltak a fények, valamint én is megmozdultam. Mosolyogva, emelt fővel, hiba nélkül fejeztem be a magánszámomat.
A közönség kiáltozott és tapsolt. Nem győztem hajlongani. Talán egy könnycsepp is kiszökött a szememből, nagy meghatottságom közepette, de nem igazán érdekelt.
Aztán két kart éreztem meg a derekamon, és egyből átjárt a jól ismert bizsergés. A következő pillanatban a
A kétségeim csak akkor oszlottak el, mikor a zene megszólalt, és ezzel egy időben felgyúltak a fények, valamint én is megmozdultam. Mosolyogva, emelt fővel, hiba nélkül fejeztem be a magánszámomat.
A közönség kiáltozott és tapsolt. Nem győztem hajlongani. Talán egy könnycsepp is kiszökött a szememből, nagy meghatottságom közepette, de nem igazán érdekelt.
Aztán két kart éreztem meg a derekamon, és egyből átjárt a jól ismert bizsergés. A következő pillanatban a
- Köszönöm szépen, Hyung!- suttogtam a fülébe, remélve, hogy meghallja.
- Ugyan mit?- kérdezte. Láttam a szemében, hogy tényleg nem tudja.
- Hogy aznap, mikor neked mentem…
- Én mentem neked!- szakított félbe.
- Ez most nem lényeg, Hyung!- ütöttem egy kisebbet a mellkasára. – Szóval, köszi, hogy aznap olyan szépen néztél rám- adtam egy kis puszit az ajkaira.
---
Nem mondom, hogy nem volt szép életem. Mindent
megkaptam, de mégsem volt semmim. Összességében mégis elégedett voltam azzal a
helyzettel, ami alakult körülöttem.
Átgondoltam a dolgokat, mielőtt döntöttem volna, és ennek mellékhatásaként unalmasan éltem az életemet. Feladtam a keresést, és pont akkor jött szembe az utcán a tökéletes ember. Ha akkor nem megyek neki, talán… egész életemben egy kis lukba bezárva, páholyból néztem volna, ahogyan mások-velem ellentétben-élnek.
Megtaláltam a számomra megfelelő társat. Végre otthagytam a produceri széket, hogy én is részt vegyek abban a csodálatos darabban, melyben mindenki improvizál. Egy lettem, a szereplők közül.
Átgondoltam a dolgokat, mielőtt döntöttem volna, és ennek mellékhatásaként unalmasan éltem az életemet. Feladtam a keresést, és pont akkor jött szembe az utcán a tökéletes ember. Ha akkor nem megyek neki, talán… egész életemben egy kis lukba bezárva, páholyból néztem volna, ahogyan mások-velem ellentétben-élnek.
Megtaláltam a számomra megfelelő társat. Végre otthagytam a produceri széket, hogy én is részt vegyek abban a csodálatos darabban, melyben mindenki improvizál. Egy lettem, a szereplők közül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése