Megaláztatás 4-SHINee /JongKey/

Jonghyun nyugodtan haladt az igazgatói iroda felé. Úton-útfélen diákok mentek oda hozzá, hogy gratuláljanak neki. Nyílt titok volt az iskolában, hogy mindenki valamilyen szinten hajtott Kibumra, vagy csak simán érdekelte a fiú. És Jonghyunnak sikerült megszelídíteni őt.
- Jó napot kívánok!- hajolt meg immáron az igazgatói iroda ajtajában állva. Becsukta maga után az ajtót, és a már idős nő intésére helyet foglalt.
- Mégis hogyan képzelte ezt, fiam?- tette fel a kérdést tiszteletet parancsoló hangon az igazgatónő.
Jonghyun szégyenkezve lehajtotta a fejét. Nem válaszolt.
Ekkor a nő elkezdett neki papolni erről, meg arról, aztán lágyan elmosolyodva kérte a dínót, hogy emelje fel a fejét. A fiú engedelmeskedett, és ahogyan meglátta a nő barátságosan csillogó szempárját, minden aggodalma elszállt.
- Én is voltam fiatal- sóhajtott révetegen. – Tudom, milyen érzés, ha valaki szerelmes. Ez nem büntetendő dolog. És mivel nő vagyok, azt is tudom, hogy milyen izgató, ha két férfi csinál egymással valamit- huncutul elmosolyodott, és a ráncai kisimultak. – Elmehetsz, fiam.
- Köszönöm szépen, asszonyom!- hajolt meg Jonghyun, miután betolta maga után a széket, amin eddig ült. Már nyitotta ki az ajtót, hogy távozzon, de egy mondat megállította ebben.
- Vigyázz rá!- az idősödő nő hangja megint rideg és hűvös volt, de határozott… inkább figyelmeztető jellegű.
Jonghyun értetlenül fordult hátra, de ahogyan meglátta a nő komoly tekintetét, egy különös érzés lett úrrá rajta.
- Messze a legszebb tanuló az iskolámban, és az átlaga is kitűnő. Nem mindennapi jelenség és egy rendkívül szerethető és őszinte jelleme van. A szeme mindent elárul. Vigyázz rá!- ezzel el is fordult a székével és az ablakon bámult tovább kifelé. Jonghyun még bambult egy ideig. Nem fogta fel egyből a szavak jelentését, de az agya egyből ijesztő képeket kezdett gyártani.
Megrázta a fejét és úgy döntött, hogy visszamegy a tornaterembe megkeresni az ő kis KiBummiját.
Akármennyire is próbálta jó dolgok felé terelni a tudatát, az igazgatónő szavai nem hagyták nyugodni. Vigyázz rá!

Kibum könnyei megállíthatatlanul folytak végig az arcán, miközben az erős férfi kegyetlenül a falnak taszította. Szemeit lehunyta és folyamatosan egy ember nevét kántálta. Azét, akiben megbízott, és úgy érezte, hogy teljes mértékben számíthat rá.
- Jonghyun!- üvöltötte ugyanazt a nevet, mint az elmúlt negyed órában, miközben a tanár fogai felsértették nyakának puha bőrét.
Erős volt, de a bántalmazója erősebb, és ő nem volt sérült.
Az erőszakos érintések mindenhol jelent voltak a testén. Nem akarta ezt! Neki gyengédség kellett.
Lehunyta a szemét és tovább motyogta azt az egy nevet, aminek tulajdonosára abban a pillanatban számítani tudott. A hangja egy idő után elhalt, és teljes sötétség lepte el az elméjét.

Először csak kínzóan erős fényt és fehérséget látott, majd sötét árnyékokat, amik felé magasodtak. Pislogott párat, és hagyta, hogy a tudata felfogja, mi történik körülötte. A feje sajgott és lüktetett. Az izmai sajogtak, és égett az egész teste. Hangok szűrődtek be a tudatába, de nem nagyon érdekelte, hogy mi is folyik körülötte. Egy rakás idegen nem jelent neki semmit.
Nagy fájdalmak árán felült az ágyon, amin eddig feküdt és körbenézett. Megannyi aggódó tekintet tapadt rá, amit nem értett. Egyáltalán miért van kórházban? Oldalra fordult és letette a lábát a talajra. Mezítláb, egy szál köpenyben indult meg a fehér folyosókon. Nem tudta, hogy hova, vagy merre akar menni. A lába vitte.
Mögötte kiáltozó emberek, és síró hangok vízhangoztak. A porta mellett elhaladva a pult mögött ülő nő hitetlenkedve felkapta a fejét.
A fiú nyugodtan, érzelemmentes arccal lépett ki a nyüzsgő, városi életbe. Már emelete a lábát, hogy lemenjen a lépcsőn, mikor két erős kar hátulról átölelte. Megriadva fordult hátra.
Egy nála valamivel alacsonyabb fiú állt mögötte, vörös, kisírt szemekkel. Lágyan megérintette az arcát, amin akkor is pörögtek lefelé a meleg könnycseppek. Letörölte az arcát, és gyengéden rámosolygott az ismeretlenre és haladt tovább. A hátrahagyott emberek szaladtak utána és üvöltöztek, de ő hajthatatlanul ment tovább.

Jonghyun teljesen összeomlott. Megérintette, rámosolygott és otthagyta. Ennyi lett volna? Vége?
Fejét lehajtva térdelt a hideg, kemény kövön. Könnyei a térdére csöpögtek. Réveteg tekintete hirtelen az ég felé fordult. Szája üvöltésre nyílt, de nem jött ki hang a torkán. Némán bőgött és magában ordított.