Köszönöm, hyung! 1-BTS /VMon/

V POV.

Lassan vánszorgok a busz felé, pedig a többiek már benne ülnek. Fáradt vagyok, nem tagadom. Szörnyű ez az élet. Az a sok műmosoly és egyéb csecsebecse… nem is értem, hogyan bírtam eddig. A buszon levágom magam a helyemre. Nem érdekel a többiek zsivaja. Hogy pontosabb legyek, már megszoktam a sürgést és a hangzavart. Mondhatni a kelős közepén élek. Csapattársaim nem igazán foglalkoznak velem, de mit tehetnék? Nem is vágyok olyan kimondottan társaságra. Nem szeretném erőltetni a dolgot. Eddig is elvoltam magamban, és ezen nem éppen mostanság, vagy esetleg a közel jövőben szeretnék változtatni. Ha ők közelítenének valamennyire, akkor talán megadnám magam, és szóba állnék velük, de így semmi esetre sem. Hozzászoktak már, pont, vége… A kis lakásba belépve ledobom magamról a cipőmet- és természetesen meg is igazítom- és megyek utamra, mely egyenesen a szobámba vezet, és nem máshova. A helyiségben egy nagy franciaágy fogad a szoba közepén, az ablak mellett. Baloldalon egy szekrény, amiben a ruháim vannak, jobbomon pedig egy íróasztal, rajta egy laptoppal és rengeteg irattal. Kimondottan nincsen rend, de nem is törekszem rá. Az a kényelmes kis kupi uralkodik minden szegletben, melyben az ember mindent kényelmesen megtalál. Ez a kis belső idill csak akkor változik meg, ha Jin hyung betéved a szobámba egy kisebb körútra, mikor éppen a nappali kanapéján unom az életemet, ami kimondottan ritka jelenség. Talán ezért is használja ki ezt az időt, hogy betévedjen a kis ’birodalmamba’. A csapatban egyedül nekem van külön szobám. Hamar beleegyeztek, mivel ránézésre is olyan magamnak való típus vagyok,- ha nincsen kamera. Ez a háló talán a legrejtélyesebb mindenkinek. Pletykálgatnak róla rendesen, főleg HoSeok hyung. Elképesztő, mik ki nem pattannak néha a fejéből. Sugával egyszer betörtek egy fura porszívó-szerűséggel, hogy kiűzzék azokat a bizonyos szellemeket, és kiszabadítsanak a fogságukból. Ezt mind hajnalok hajnalán, nehogy véletlenül aludni tudjak legalább egy keveset, ha az időbeosztásunk engedi a sok próba és fellépés közepette. Óvatosan felhajtom a laptop tetejét. Ezzel egy időben meg is hallom azt a bizonyos berregő hangot, melyet minden egyes alkalommal produkál a kis masina. Az asztalon rámegyek az internet ikonra, ahogyan azt mindig is teszem. A keresőbe beírom a mostanában nézett egyik anime címét, majd utána a részt is, aminél éppen félbehagytam a sorozatot. Vagy azért, mert az időm nem engedett többet, vagy azért, mert éppen nem töltöttek fel új részeket. Szomorúan konstatálom, hogy nincsen új feltöltés. Lehajtom a gép tetejét, hogy szintén berregve leálljon. A szoba másik feléhez megyek, ott is ahhoz a bizonyos könyvespolchoz, amin a mangáim sorakoznak, szépen, renden, ahogyan azt illik. Ujjamat végighúzom a képregények gerincén, átfutva a címüket. Már mindegyiket olvastam, talán nem is egyszer. Ehhez sincs kedvem, ahhoz sincs kedvem. Sóhajtva dobom magam az ágyra. Besüpped alattam a huzat, majd vissza is veszi eredeti alakját. Mit tudnék csinálni? Ma csak egy táncpróbánk volt, az is délelőtt. Ebédelni már voltunk, szóval éhes sem vagyok. Nem mintha olyan nagyon sokat ettem volna, de nem számít. Anime, manga nincsen, szóval az sem valami jó. A nappaliba kimehetnék, de nem szeretném hallgatni a csacsogásukat. Idegesítő és belefájdul a fejem. Más részről nincs mit tenni…
Megfogom a telefonom és a hozzá tartozó fülhallgatót. Beindítom a zenét és kilépek a zugomból. A nappaliban levetődök egy szabad fotelbe és behunyom a szemem. Érzem, hogy engem néznek, de nem érdekel. Minden nap látnak, és néha meg is jegyzik, mennyire sápadt vagyok- fakó bőröm ellenére is. A zenére koncentrálok és nem a gondolataimra, amik,- mint mindig- most is a harmadik világháború, teljes megsemmisülés, gyilkosságok, és egyéb morbidnak mondható dolgok körül forognak. A sok irat az asztalomon is ezek, csak éppen papírra vetve. Ha nagyobb a világfájdalmam- mondhatni depresszióm- egyszerűen kiírom magamból. Vannak a lapok között kisebb novellák és dalszövegek is egyaránt. Még senki nem olvasta őket, és szeretném, ha ez így is maradna. A legjobb lenne, ha elégetném őket, végül is mindet úgy ismerem, mint a tenyeremet. Álmomból felkelve is fel tudnám mondani bármelyiket, ha valaki éppen azt kérné. Bár most, hogy így belegondolok a dologba, inkább előbb kiütném az illetőt és csak utána mondanám el. Fura dolgai ezek az életnek… Azt veszem észre, hogy már nem szól zene, és csak a társaim hangos nevetését és egymás felé irányuló, vicces beszólásait hallom. Unott fejjel kinyitom a szememet és rémületemben majdnem hátravetődöm a fotellal együtt. A csapatunk Leadere áll velem szemben. Leemeli a fejemről a fülest és továbbra is csak bámul. A többiek már nincsenek sehol, amit talán fel se tudnék fogni. Előbb még itt ültek… és…
- Meg fogsz fázni!- figyelmeztet lágyan NamJoon hyung. – Vegyél fel valamit. Nem szeretném, ha hirtelen beteg lennél. Már javában tél van!
- Igenis, hyung!- A szokásos tekintetemmel felállok, és a szobámba veszem az irányt. Az ajtót nyitva hagyom, és úgy veszek magamra egy melegebb pulcsit. Mikor megfordulok NamJoon hyung áll az ajtóban, nekitámaszkodva annak. Ráugrok az ágyamra és elfekszem rajta.
- Becsuknád, hyung?- intézem a kérdést a Leader felé, és örömmel konstatálom, hogy eleget tett kérésemnek. Sóhajtva csukom be a szemem és utat engedek gondolataimnak. Fejemben egymást követik a magam felé irányuló sérelmek, és egyéb lealázások. Felelevenítem legnagyobb félelmeimet és álmaimat, melyek talán soha nem fognak beteljesülni, főleg nem ilyen hivatás mellett, ahol az embernek- sőt, gyereknek- egyetlen perc szabad ideje nincsen, ha pedig éppen akad, akkor fáradalmait igyekszik kipihenni. Mondhatni reménytelen egy olyan lényt találni, aki szeret és nem hagy el… Pedig nem is olyan nagy kérés, igaz? Nem veszem észre, hogy besüpped mellettem az ágy. Túlságosan elragadnak a gondolataim, szemem csukva. Érzem, hogy megint sírni fogok, mint a debütálás óta megannyi alkalommal, de próbálok küzdeni ellene. Szép gondolatok és egyéb kis semmiségek. Az élet apró örömei, melyeket kusza gondolataimra akarok erőltetni, de ezek is csak bánatot okoznak. Mit mondhatnék? Nem szeretnék élni? Hazudnék, ha azt állítanám, hogy csak úgy cserben tudnám hagyni a rajongókat és a csapattársakat. Sok embernek okoznék nehézségeket, ha eltűnnék, és én soha nem voltam az a fajta, és nem is leszek. Csendesen utat engedek könnyeimnek, hogy minél hamarabb legyen már vége. Azt szeretném, ha végleg elapadnának a könnyeim, és ne is tudjak többet sírni. Olyan mosolygós ember szeretnék lenni, mint a többiek. A sok munka és probléma mellett is csak mosolyogni szeretnék, hogy ne törjek össze a sok megerőltetés miatt. Ez szinte lehetetlen. Már a gondolata is szörnyen messze van az igazi énemtől, és ez csak még jobban elkeserít. Már szinte álomba sírom magam, mikor egy meleg, erős kéz simít az arcomra. Nem tudom, ki az, és az érzés is idegen, de jó érzéssel tölt el. Bágyadtan simulok a kézbe, hogy minél tovább érezhessem.
- Ennyire rosszul vagy?- hallom meg RapMon hangját. Szinte annyira simogat, mint a keze. Nem válaszolok semmit, csak halkan tovább szipogok.
- Jól van… Gyere ide!- Lágyan magához húz, és átölel a derekamnál. A mellkasára helyezem a kezeimet. Talán órákig csak ringat. Egyre jobban álmosodom, szinte már lehetetlennek tűnik az ébren maradás gondolata. A légzésem is lassul, pont, mint a szívem. Egyenletesen dobog, de talán még mindig gyorsabban a kelleténél.
- Szép álmokat- hallom valahonnan messziről NamJoon hyung hangját. Érzem, ahogyan lágyan leheli ajkaimra a szavakat, majd összedörgöli az arcunkat.
Köszönöm, hyung!