Köszönöm, hyung! 2- BTS /VMon/

V POV.

Reggel arra keltem, hogy fáj a torkom. A szemeim könnybe lábadtak, miközben levegővétellel próbálkoztam. Kicsit megemeltem a fejemet, ami erőtlenségem miatt egyből vissza is hanyatlott a párnák közé. Fogaim összekoccantak, ahogyan remegtem. Magamra rántottam a takarót és jól bebugyoláltam magam. Összegömbölyödve feküdtem tovább.
A szobában nyugtató csend honolt. Semmi nesz nem érkezett sehonnan, és kívülről sem hallottam a már megszokott kiabálást. Örültem, hogy végre nyugtom lehet.
Mereven bámultam a szoba sötétjébe, és arra koncentráltam, hogy abbamaradjon a vacogásom, valamint tudjak levegőt venni. Többször is megvonaglottam, mikor rám tört egy nagyobb köhögő roham, de nem jött ki hang a torkomon. Már nem tudtam nyelni, ezért felálltam, és az utamba kerülő tárgyakban kapaszkodtam meg, hogy ne essek el. Az ajtót kinyitva megnyugodtam, hogy még sötét van, és egy lélek sem fog zargatni.
A falnak támaszkodva araszoltam előre. Párszor majdnem előre borultam, de még időben sikerült megtalálnom az egyensúlyom. Minden tagom le volt fagyva, de valahogyan mégis melegem volt. Vert a víz és szinte nem is én irányítottam a testem, hanem az időnként rám törő rohamok löktek előre a konyha irányába.
Meztelen talpam hangosan csattant a hideg kövön minden lépésem alkalmával. Nem foglalkoztam a villannyal, hanem a sötéten kerestem egy poharat majd vizet töltöttem bele. A számhoz emeltem és inni kezdtem. Nehezen, de sikerült magamba öntenem az egészet, viszont nem lett jobb. A torkom szárazabb volt, mint valaha, és egyre többet köhögtem. Nyüszítettem a fájdalomtól. A karom erőtlenül hullott a pultra. A pohár hangos koppanással tört széjjel a pulton, és a kis szilánkok felsértették a kezemet, majd a kövezeten is szétszóródtak, ahogyan magam mellé hullott a karom.
Nyüszítettem a fájdalomtól, ami folyamatosan gyötört és egy pillanat erejéig sem hagyott alább, hogy legalább levegőhöz jussak.
A közelben felkapcsolódott a villany. Fejemet egyből a fény irányába kaptam. Egy fájdalmas nyögés hagyta el a torkomat, ahogyan hangos beszéd hangja jutott el a fülemig. Térdre rogytam, de a kezemmel még tartottam magam, hogy ne terüljek el a padlón.
- A szellem, ami V szobájában kísért megjelent!- halkan nyöszörögtem. Hogy lehetnek ennyire barmok?
Minden akaratom és erőm ellenére a földön kötöttem ki. Éreztem, ahogyan egy szilánk felsérti a hátamat, de ez a fajta fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit a mellkasomban érzetem. Egyre jobban veszített, lüktetett és szúrt.
Zihálva, csukott szemmel vettem a levegőt, de nem jutott oxigén a tüdőmbe.
- Dehogy szellem, te igenész.
- Pedig tökre úgy néz ki…
- Szellemek nincsenek!
- Akkor az meg mi? És hogyan jutott be? Egy betörő?
Kinyitottam a szememet, így láthattam, hogy alakok közelednek felém. Összehúztam magam, hátha sikerül eltűnnöm. Csak egy kétségbeesett utolsó próbálkozás volt, ami természetesen nem vált be. Visszahunytam a szemem és inkább a légzésemre koncentráltam. Próbáltam orromon és számon keresztül is venni a levegőt, de egyik módszer sem vált be. A mellkasom őrült tempóban emelkedett, majd süllyedt, de ez csak még nagyobb fájdalmat okozott a hátamon lévő szilánkok miatt.
Lassan ott tartottam, hogy feladom, és már lélegeznem sem kell, végül is minek az…
- Ez Tae!- törte meg a csendet egy kétségbeesett hang. A szemeim kipattantak, de mindenhol csak elmosódott foltokat láttam.
Nem éreztem magam alatt semmit, csak lebegetem a semmiben. Üveges tekintettel bámultam előre, és igyekeztem felfogni, hogy mi is történik körülöttem. Hallottam, ahogyan a vércseppek- a kezemen végigfolyva- a parkettán kötnek ki. Egyáltalán nem vettem levegőt, vagy csak túl gyorsan ahhoz, hogy észlelni tudjam, de az is lehet, hogy a fájdalom elfelejtette velem a légzés fontosságát.
Egy forró könnycsepp szántotta végig az arcomat. Csupán egyetlen egy, amitől úgy éreztem, hogy teljesen elvesztem a határtalan sötétség közepén. Éreztem a számban a só és a vas ízét, de nem tudtam mire vélni a dolgot. Tudni akartam, hogy mi folyik körülöttem, de akármerre fordítottam a fejemet nem láttam semmit. Beszéd szűrődött át a ködön, de nem tudtam értelmezni a szavak jelentését, és a hozzájuk tartozó személy sem rémlett. Nem éreztem, csak voltam a semmi közepén. Igazából azt sem nagyon tudtam, hogy voltam, csak… ösztön volt az egész. Hogy próbáltam levegőt venni, rávettem a szívemet, hogy dobogjon tovább, és az is, hogy észlelni tudjam a külvilágot. Mindezekre nem lett volna szükség. Teljesen alap dolgok, amik nélkül nem lehet élni… De mi van akkor, ha valaki nem is akar élni? Akkor miért lélegzik tovább? Miért ver a szíve, ha nincs kiért?
Valami hideg és éles dolog fúródott a hátamba. Belül üvöltöttem és kapálództam, de mégsem mozdult semmi. Egy gyengéd érintés érte az arcomat, aminek hatására egyből megnyugodtam. A szívem lassan felvette a normális tempóját, de lélegezni még mindig nem tudtam. A simogatás nem maradt abba.
Miért nem tudok magamtól megnyugodni? Miért van az, hogy mindig kell valakinek a segítsége?
Újabb könnycsepp folyt végig az arcomon. Ajkak értek a bőrömhöz. Újra kaptam levegőt.
Megint gyenge voltam…