Akár hiszed, akár nem! 1-BTS

The Bangtan Boys :3 <3
(Kookie átkoz... ._.)

Apámmal egy ideje már csak ketten vagyunk. Anya halála után Dél-Koreába költöztünk. Apa egy cégnél dolgozik, mint szervező. Így minden koncerten bemehetek a színfalak mögé. Ez sokak szerint jó. Gyakran ki is használnak, pont, mint Amerikában, de nem nagyon érdekel. Ezzel ver a sors.
- Xav! Gyere, mert elkések!- üvölt fel az emeletre értem apám.
Mióta egy saját emeletet-igen, egy saját emeletet!- kaptam, ez az üvöltözős módszer működik. Vagyis: apa kiabál, én pedig csendben sunnyogok. Általában csak reggel ilyen feszült. Amúgy nem rég töltöttem a 18-at. Apa nem enged el, ezért neki dolgozok. Idáig oké, de mikor feljön hozzám, hogy hol késik már a rám bízott munka, az nem a legjobb érzés. Díszlettervező vagyok, ami annyiból áll, hogy rajzolgatok. Könnyű melónak gondolják, de nem éppen az. Igenis olyan fárasztó egy helyben ülni, mint kemény fizikai munkát végezni!
Szóval gyorsan rendbe kapom magamat, kezdve a folyton össze-vissza álló szőkésbarna hajammal, amit errefelé sokan megbámulnak. Még egy pillantás az öltözékemre. Farmer csőgatya és hozzá egy fehér ujjatlan, ami szépen kiemeli a sötét szememet. Ja, igen! És egy kis szemceruza és tus! Azt soha nem hagyom ki…
A mai dolgom egy koncerten segíteni és felügyelni a munkát. Egy velem egykorúakból álló banda első nagyobb koncertje lesz. Még soha nem dolgoztam velük, ezért csak a neten olvasottakból és a pletykákból, elbeszélésekből szereztem „alapanyagot”. Mindig is dicsértek, hogy jól kiismerem az embereket, de ennek én most ellentmondok. Ha valaki leáll velem-munkán kívül- beszélgetni, én lefagyok. A szó szoros értelmében. Se kép, se hang. Idegesítő. és nem is kicsit. Főleg az én koromban, mikor az az egészséges, ha az embernek vannak kapcsolatai és barátai. Én ebből valahogy kimaradtam. Talán a kinézetem miatt, de ki tudja…

Leszaladok a lépcsőn, kezemben a koncerthez szükséges dolgokkal (egy dosszié és egy lista) és úgy állok apám elé.
- Mehetünk!- mosolyodok el.
- Megint kicsípted magad- viccelődik apa. – Nem tűröm, ha egy fiú sminkel, de neked nagyon jól áll!- bókjától egy kicsit elpirulok. Ritkán mond ilyet.
- Na de apa!- nézek rá durcásan.
- Jól van. Menjünk. Nem szeretnék elkésni. Legutóbb is láttad mi lett… Borzalom- grimaszol egyet.
- A közönségnek nem tűnt fel- elevenítem fel az estét. – Szerintem még élvezték is…
- Ha te mondod- vonta meg a vállát.
A lakásból kilépve fullasztó meleg fogadott minket. Nyár van! Strandidő! És a legtöbb koncert… Itt nem lehet szó vakációzásról! Kemény munka folyik napról-napra.
- Remélem, estére kicsit lehűl a levegő. Nem lenne rossz- legyezgeti magát egy kezével apa. Beülök a vezetőülésre és beindítom a kocsit.

Tíz perc alatt megérkezünk a helyszínre. Már páran nyüzsögnek, de a nagyobb tömeg majd csak délután jön. Aki már délelőtt itt áll és várja a fellépőket, azoknak én szoktam énekelni ezt-azt. Amit éppen kérnek… Mindenki azt mondja, hogy jó a hangom, de nem hiszem, hogy arra szeretnék alapozni.
- A vezetési módszered s a jellemed teljesen különbözik…- jegyzi meg apa. – Nem kéne mindig száguldozni. Veszélyes!
- Igen, apa- mondom neki unott hangon, majd én is kiszállok.  Elég sokan állnak a kordonnál, annak ellenére, hogy korán van. – Most is? – vetek egy pillantást apámra, aki csak bólint egyet. Szóval megint kezdődik…
Beizzítom a hangfalakat, de minimumra veszem a hangerőt. Fogok egy mikrofont és kimegyek a csajok elé. Ez csak munka…
- Sziasztok! – szólalok meg. – Hogy-hogy ilyen korán? Ha jól tudom, a koncert csak tizenkét óra múlva kezdődik…- kezdeményezek beszélgetést a megszokott módon.
- Nem tudtam otthon ülni- szólal meg az egyik.
- Én kiszöktem- felel egy másik.
- Engem meg elráncigáltak- sandít feltehetőleg a barátnőjére a harmadik, mire az összehúzza magát. És így tovább.
- Mit szólnátok, ha énekelnénk?- vetem fel a kérdést. –Választhattok dalt- nyüzsi- De! A mai fellépő egyetlen egy dalát sem vagyok hajlandó elindítani. Szóval?- és egyből húsz kéz a magasban, hogy mi legyen a dal. Ez is fárasztó lesz…

Négy órán át csak énekeltem. Nem bírom!
- Én kimúltam!- megyek oda apához. – Más feladatot!
- Nemrég jöttek meg a srácok. Nézd meg őket- int egyet és már ott sincs.
Ne már! Nem akarok beszélgetni!
- Sziasztok!- nyitok be.
A kis helységben hét fiú ül. Egymás hegyén-hátán és röhögnek. Ez csak munka…
- Szióka- kel fel az egyik és odajön hozzám. – JungKook vagyok.
- Allen Xavier- mutatkozok be én is illendően.
A fiú csak mosolyog, majd mérgesen hátra tekint. Erre a napszemüveges is erőt vesz magán és elém lép.
- Kim NamJoon- hajol meg illendően. – Amúgy csak Rap Monster- kacsint a szemüveg mögül.
- Üdv. És mielőtt még egyesével elém állnátok, megmondom, hogy mindannyitokat ismerem. Szóval felesleges lenne…- vakargatom zavaromban a tarkómat.
- Az nem semmi- bólogat elismerően ismereteim szerint SUGA.
- Köszi, YoonGi- mosolygok rá. Mikor is mosolyogtam ennyit ismeretlen emberek körében? Nem is emlékszem…
- Te tényleg mindent tudsz!- hirtelen lendületétől a földön végzi.
- A dalainkat már hallottad? – lép közelebb JungKook.
- Nem, még nem igazán- pirulok el.
- Olyan aranyos- böki meg az arcom JiMin, mire csak még jobban zavarba jövök. – Hány éves is vagy te?
- JiMin!- szólal meg a leader. – Ilyet nem illik kérdezni!
- Semmi baj- intem le. – 18.
- Maximum néznélek 15-nek… Hogy csinálod?- lép hozzám J-Hope.
- Adottság- vonom meg a vállamat. – És ti hogy bírjátok ilyen fiatalon a hajtást?
- Ezt mi is kérdezhetnénk. 18 évesen egy koncert szervezésében segédkezni nem kis szó.
- Már hozzá szoktam. Csak a díszletet kell felügyelnem. Az az én feladatom.
- Akkor te tervezted?- csillant fel Jin szeme.
- Igen. Nem volt olyan nehéz…- szerénykedtem.
- Ezt nekünk ne etesd be! Én abszolút nem is tudok rajzolni- nevetett fel SUGA.
- Megtanítalak!- biztosítom, majd menekülőre fogom, mert meghallok kintről egy nagy durranást. – Egy pillanat.
A sátor ajtaján kilépve azt látom, hogy apám üvöltözik egy csapat újonccal. Ahogy hallom csak felborítottak egy hangfalat. Nem vészes és gyorsan javítható. Úgy tűnik, ezzel nem lesz bajom.
Dúdolva ballagok el az ételes standhoz és elkezdek falatozni.
- Jó étvágyat- lép mellém V.
- Köszönöm- biccentek egyet és eszek tovább.
- Hogy csinálod?- teszi fel hirtelen a kérdést, miközben nézi a választékot.
- Hát, már megszoktam. Nem nehéz munka és az emberek is kedvesek…
- Nem erre gondoltam- vág a szavamba.
- Akkor hogy érted?- fordítom felé a fejem érdeklődve. Kicsit fel kell rá néznem, hiszen magasabb és idősebb is.
- Egy pillanat alatt megszerettek. Ez nagy kiváltság- néz a szemembe. Sötét szemei csillognak a napsütésben. Rózsaszínes haja a szemébe lóg. Szép…
- Talán zavar?- fordítom el a fejem.
- Miért menekülsz?
- Mi ez a sok kérdés már?- néztek újra a szemébe.
- Semmi- mosolyodik el. – Inkább én megyek is- ezzel elindul tőlem a színpad felé. Menjek utána, vagy hagyjam? Jaj, már! Nem bánthatom meg!
Beérve elkapom a csuklóját, mire ijedten hátrapillant. Mikor konstatálja, hogy csak én vagyok az sóhajt egy nagyot és teljes alakjával felém fordul.
- Én…- kezdek megint dadogni. Ez már nem csak munka…- Tudod, én…
- Nem kell erőlködni. Nem nagyon szeretnek, mert túl egyenes vagyok az emberekkel. Inkább menj vissza a többiekhez- mutat a sátorra.
- De…- kezdeném megint, ha nem tapasztaná be a számat. A fülemhez hajol és lágyan belesuttog.
- Most menj vissza és érezd jól magad velük. Nem kell miattam aggódni, és szeretni sem kell. A próbán találkozunk!- elenged és újra hátat fordítva nekem, zsebre tett kezekkel elballag.
Érzem, hogy enyhe pír jelenik meg az arcomon. Próbálok lenyugodni a Bangtan sátor felé menet, de nem igazán megy.
- Ez csak munka…