A szülők érdeme 1- EXO /HunHan/

Se Hun 

Lu Han

Lassan, nagyon lassan vánszorogtam le a lépcsőn végig a korlátba kapaszkodva. Fene találta ki ezt az egészet! Már elegem van, de komolyan. Hülye lépcső! Már annyiszor leestem róla, hogy nem is számolom. Talán olyan húsznál hagytam abba tíz éves koromban. Elképesztő, de komolyan. Legszívesebben lebontanám ezt az egészet. Ebben csak az gátol, hogy utána nem lenne min felmennem a kis zugomba (egy emeletem van, hihi~).
- Apu!- kiáltottam el magam, mire megjelent előttem a szokásos köténykéjében.
- Tessék, Sehunie drágám- villantotta felém azt a szokásos gondoskodó mosolyát.
- Ma te vigyél suliba!- át ugrottam azt a maradék pár lépcsőfokot, hogy aztán ölelő karjaiban végezzem.
- Megoldható- húzott magához erősen. – Majd elmondod mitől vagy ilyen durci?- mindent tudó mosolyra húzta ajkait és úgy kacsintott egyet. Néha nagyon-nagyon ijesztő tud lenni! Brr… a hideg is kiráz.
- Mindenképpen- grimaszoltam egy nagyot. – Ha finom a reggeli- tettem hozzá sunyi vigyorral az arcomon.
Csak néztem, ahogy tejfehér bőre egy pillanat alatt vörösre vált a haragtól.
- Te. Meg. Mered. Kérdőjelezni. A. Főzés. Tudományom? – kérdezte gyilkos tekintettel. Továbbra is kuncogtam magamban. – Oh Sehun!- üvöltötte el magát. – Ha még egyszer ilyet mersz mondani kihajítalak az ablakon és addig dobálom utánad a főztömet, ameddig meg nem eszed. Vagy nem is… Teletömlek te kis gazember- felemelte a fakanalát s azzal kezdett el kergetni. Gyorsan futottam előle. Tudom, milyen az, amikor elkap. Nem szeretném túl sokszor átélni… ha lehet.
- Apa!- menekültem apám mögé a kellő védelem miatt. – Apu megint megőrült. Segíts!- hátulról csimpaszkodtam rá, ezzel majdnem megfojtva őt.
- Sehunie, engedj el!- nyöszörögte a szorításom alatt. Leugrottam róla és a lépcsőfordulóhoz rohantam elrejtőzve a világ elől, és persze figyeltem az eseményeket.
- Kibumie! Ne bántsd szegény kölyköt. Egyáltalán csoda, hogy még él.
- Ez túlzás… Nem én tehetek róla, hogy ilyen szerencsétlen- vont vállat apu hanyagul.
- Nem is te tehetsz róla, hanem a lépcső.
- Ne már Jjong! Te akartál lépcsőt- hisztizett apu.
- Bummie- közelített felé apa mézesmázos hangon. Itt döntöttem úgy, hogy inkább elfordulok. Jött a smaci-maci! Blöe… Amúgy meg cukik együtt. Nincs semmi bajom. Jobb, mintha egy zsörtölődő anyám lenne. És nagyon örülök, hogy örökbe fogatdak, ha már volt, akinek nem kellettem. Apu mindig mondja, hogy aki csak úgy kidobott engem az… És innentől cifra káromkodás, amiről inkább nem is nyilatkoznék, ha lehet.
A tanév újra kezdetét veszi. Gimnázium, első osztály. Jupii~
- Ha abbahagytátok a nyálcserét akár ehetnénk is- mentem el mellettük lazán. – Éhen halok.
- Megyek már picinyem~- ugrott a hátamnak apu. Néha komoly hangulatváltozásai vannak. Talán kezeltetni kéne… vagy nem.
- Kaja!- rontott be utánunk apa. – Key megint kitett magáért!- karolta át hátulról kedvesét. Apu viszont mintha nem is figyelt volna rá. Engem fürkészett a tekintetével.
- Komolyan ebben a ruhában akarsz menni?- tette fel lassan, megfontoltan a kérdést. Csak lazán megvontam a vállamat, de utána már meg is bántam. Eszelős vigyor ült ki az arcára. Apa mögüle némán tátogott.
- Részvétem.
Gyomrom azonnal görcsbe rándult. Ne… csak azt ne!

Fél óra múlva menetkészem ültem a fekete BMW anyósülésén. Fekete csőnadrágban, fehér ujjatlanban és ezernyi kiegészítővel. Igen… Apu elkapott. Csak azt tudnám, mi baja a sima farmerrel és az inggel…
Magamra kaptam a fehér ingemet, amit már bekészítettem a kocsiba, mert sejtettem, hogy apu nem hagy csak úgy elmenni. Mégis csak egy évnyitóra megyek!
A rádióval együtt énekelve érkeztem meg az iskolába. Leparkoltam a járművel és felvettem a napszemüvegem. Kiszálltam a kocsiból és becsaptam magam után az ajtót. Bezártam az autót és a hátsó zsebembe mélyesztettem a kulcsot.
Ráérősen mentem be az új sulim kapuján. A látvány elégedett mosolyt csalt az arcomra. A főépület előtti tér végig füves terület volt fákkal, és padokkal. Középen egy kacskaringós kőút. A fűben diákok ücsörögtek és jókedvűen csevegtek. Mindenkinek jó volt a kedve. Remélem, hamarosan én is ilyen gondtalanul fogok majd nevetgélni…
Zsebre tett kezekkel indultam el a hatalmas újkori téglaépület felé. Útközben a kollégium mellett haladtam el. Szemüvegem alól pillantottam a kolesz felé.
Az ajtó abban a pillanatban vágódott ki. Eddigi mosolyom egy pillanat alatt hervadt le az arcomról, ahogyan a kicsi fiú nekem csapódott. Fájdalmasan nyekkentem a kemény kövön, de nagy meglepetésemre alig éreztem magamon valami súlyt. Hitetlenkedve néztem a rajtam támaszkodó srácot. Vajon hány kilót nyom?
Jajgatva és szitkozódva emelte fel a fejét. A napszemüvegem időközben valahol a földön kötött ki.
Még egy ideig mozgolódott, amivel csak annyit ért el, hogy felettem térdelt. A kezeivel a fejem mellett támasztotta meg magát, míg én csak feküdtem alatta. A többi diák úgy haladt tovább, mintha semmi nem történt volna.
Egyenesen azokba a nagy, barna szemekbe bámultam, amik enyhén ki voltak húzva fekete szemceruzával. Amikor lehunyta a szemét, tisztán lehetett látni hosszú szempilláit. Bőrén egyetlen hibát nem találtam. Sötétbarna haja egyik oldalon rövidebbre volt vágva, míg a másikon enyhén göndör fürtökben hullott az arcába. Tökéletes!
Akkor éreztem át először, hogy appa mit néz annyira apuban. Mert az biztos, hogy apu is szép! Apu gyönyörű!
Zavartan pislogtam egyet, majd halkan köhintettem egy aprót. A srác elpirult, amitől csak még édesebbek lettek a vonásai.
Magamra varázsoltam egy féloldalas mosolyt, és úgy bámultam tovább. A feje csak vörösödött, aztán elfordította a fejét, ezzel megmutatva nekem a tarkójánál lévő tetkó egy részét. Kíváncsian emeltem fel a kezem és simítottam végig a bőrén.
Kitágult pupillákkal nézett újra mélyen a szemembe. Felbátorodva ragadtam meg a derekánál és fordítottam magam alá. Az eddigre körénk gyűlt kisebb tömeg úúúzott és fütyült a tettemre.
- Ugye tudod,- suttogtam lágyan a fülébe- hogy te lennél alul- ha lehet még jobban elpirult.
- Mi a neved?- kérdezte halkan. Azt sem tudtam mit mondjak! A hangja…
- Oh Se Hun- válaszoltam végül. Győzelemittas mosoly ült ki az arcára és feltápászkodott alólam.
- Még találkozunk, Oh Se Hun!

---

Otthon ültem a fotelban. Velem szemben két apám szorosan egymás mellett a kanapén. Vagyis inkább apu apa ölében ült. Eszmecserénk közben több puszi is elcsattant köztük. Tényleg aranyosak!
- Szóval nem tudod a nevét…- vázolta a helyzetet apa már vagy ezredszer, amíg apu cicásan dörgölődzött a nyakának, esetleg arcának, és közben egy pusziért nyújtózkodott.
- Így van- válaszoltam megint ugyanazt.
- És szép a hangja…
- Igen.
- És tökéletes?- ennél a kérdésnél szorosabban ölelte át apu derekát és a fejére is nyomott egy puszit. Meghatódtam ezen a szerelmes gesztuson.
- Több, mint tökéletes- suttogtam visszagondolva arra, ahogyan alattam pironkodott. Máskor is el tudnám viselni…
- Szerelmes a fiad- lehelte appa apu fülébe a szavakat, majd meg is csókolta.
- Nem is- tettem keresztbe a kezeim a mellkasom előtt. Bevágtam a durcit… megint.
- Majd rájön magától- kuncogott jókedvűen apu. Szembefordult appával, és szinte rámászott.
- Menjetek szobára!- mondtam nekik immáron újra flegma stílusomban. Hátat fordítva a nyalakodó szüleimnek és felfelé vettem az irányt. A lépcsőn haladtam felfelé, mikor apu még utánam szólt.
- Te legszívesebben Mr. Tökéletessel mennél szobára, mi?- vidáman kacagott. Nem tudom mit szívott, de erős anyag volt, az tuti!
Felkuncogtam a gondolatra, hogy apu, meg a fű… Aztán leesett, hogy mit mondott. Te. Jó. Ég. A fantáziám magától indult be. Már a gondolattól is megszédülve estem le a lépcsőn, már mit tudom én hányadszorra…
Zavartan mentem vissza hozzájuk, hogy kérdőre vonjam őket, még is mit akar ez jelenteni, de ez nem volt olyan jó döntés, mivel már nagyban használták a kanapét. És nem arra, amire való! Hangosan fújtattam egyet és inkább kifelé vettem az irányt. Jobb, ha eltűnök egy időre… Megünneplik, hogy szerelmes vagyok, és felavatják a kanapét… megint. Ne már! Belegondoltam, hogy én azon a kanapén fogok egyszer is feküdni… Inkább kihagyom, köszi!

A park felé vettem az irányt. Ott a fák között sétáltam, hallgatva a madarak csiripelését és az emberek nyüzsgését. Aztán meguntam a hangzavart és felmásztam egy eldugott fára. A nevem is rajta volt a törzsén, ezért állíthatom, hogy határozottan az én fám!
Előhalásztam a telefonomat és elkockultam a mobilnettel, a kemény kéregnek támasztva a hátamat. Mikor láttam, hogy apa már fent van face-en vihogva ráírtam. Csak annyit válaszolt, hogy még nyugodtan császkáljak, és még egy ideig ne is merjek haza menni. Mosolyogva sóhajtottam egy nagyot és leugrottam a vastag ágról, és egy hirtelen ötlettől vezérelve az iskola felé vettem az irányt.
A könyvtár nyitva volt, ezért úgy döntöttem körül nézek valamilyen könyv után, hogy tapadjon rám egy kis tudás.

Fél óra múlva a parkosított kertben feküdtem a fűben egy fa árnyéka alatt… egy mangával a kezemben. Egyszerűen semmit nem találtam, ami érdekelt volna, ezért inkább hoztam a formámat. Lapról-lapra haladtam, aztán a szemem megakadt egy képen. Nem emlékszem, hogy lenne benne yaoi szál! Megráztam a fejem, megdörzsöltem a szemem, hogy biztosan jól látom-e. Sajnos a szemem még teljesen jó…
A rajzolt képen kettő fiú falta egymást. Az egyik mellesleg pár fejezettel előbb szakított a csajával. Akkor most happy end, vagy nem?
Ahogyan tovább lapoztam, csak még több ilyesmi jelenettel találkoztam, ezért már félve és fülig pirulva vártam a következő oldalt.
Időközben nem vettem észre, hogy egy alak magasodik felém és ő is a szemét meresztve olvassa a lapokat. Az egyik poénnál lepleződött le. Halkan felkuncogott és én egyből felismertem a hangját. Ijedten kaptam fel a fejem, mire ő csak elpirulva nézett vissza rám.
- Én nem akartam…- kezdett bele halkan.
- Semmi baj! Gyere csak ide- paskoltam meg magam mellett a füvet. Gondolkodás nélkül lehuppant eléggé közel hozzám. A kinézetében semmilyen hibát nem találtam. Édes mosolya ott játszott a szája sarkában és úgy nézett egyenesen a szemeimbe.
- Nem zavar, hogy van benne olyan?- először nem is tudtam mire céloz, de miután még makogott egy keveset és mutogatott, leesett a dolog.
- Otthon is minden nap ezt látom- választoltam neki őszintén, mire barna őzike szemei hatalmasra tágultak.
- Ezt… hogy érted?
- Kettő apám van, és…- karomat megragadva húzott fel a fűből, s kezdett el ugrálni.
- Meglátogathatlak? Légyszi, légyszi, légyszi! Láthatom a szüleidet? Na~
Erősen elgondolkodtam a dolgon, aztán úgy döntöttem, hogy miért is ne? Dobtam apának egy SMS-t, hogy mehetek-e.
„Szabad a terep! xd :3 <3”-jött a válasz.
Ezúttal én fogtam meg az ő kezét és kezdtem el vezetni. Út közben fesztelenül beszélgetünk, és nem is engedtük el egymás kezét, ami kicsit zavarba hozott, de nem volt vészes a dolog.

A házunk előtt megálltam, mire ő is megtorpant.
- Itt is vagyunk!- kotortam elő a kulcsomat.
Bevezettem a házba. Az ajtóban egyből apu fogadott és szorosan megölelt, miközben kérdezgette, hogy hol voltam ennyi ideig.
- Apu. Semmi bajom- léptem arrébb, hogy őzike is be tudjon lépni. Édesen kapkodta a fejét ide-oda. Aput meglátva mélyen meghajolt és a kezét nyújtotta.
- Lu Han vagyok, örvendek!
- Kim Ki Bum, de hívj csak Keynek- kerekedett mindenttudó vigyor az ajkára- ma már másodjára.
Nagyon jól elbeszélgettek egymással, ezért otthagytam őket és mentem megkeresni apát. A konyhában találtam rá egy kötényben és a levest kavargatva. Egyből előkaptam a telefonomat és lefotóztam. Nem mindennapi látvány.
- Hol voltál eddig fiam? Hé~- kapott a telefonom után. Gyorsan arrébb pattantam.
- LuHan itt van- váltottam témát. Végszóra az említett személy be is lépett a helyiségbe. Ahogyan meglátta apát meghajolt és neki is bemutatkozott. Apa is csak elmosolyodott, majd teljesen fesztelenül átölelte aput és belecsókolt a nyakába. LuHan levakarhatatlan vigyorral az arcán nézett rám, mire én csak kacsintottam egyet. Nem csak látni, de kapni is fog ilyen érintést, ha rajtam múlik.