Az élet -EXO, Super Junior /YiXing, ShinDong/

Általában az álmaimba menekültem. Sebezhető voltam és gyenge. Talán túlságosan is.
Ennek viszont volt egy jó oldala. Megálmodtam az életemet. Én voltam a rendező, és nem volt főszereplő. Nem találtam meg a személyt, aki mindennek megfelel, így hát mellékszereplők közreműködésével folytak az előadások. Egy ideig nem nagyon izgatott a dolog, hiszen nem kellett nekem senki, aki betölti a szerepet. Nem voltam az a fajta ember, akit könnyen lehet befolyásolni. Szerettek bántani,- ez tény –de ha valamit elhatároztam, ahhoz tartottam is magam.
Egész életemben abba a hitben ringattam magam, hogy nekem egyedül is menni fog. Hogy tudom irányítani magam körül a dolgokat. Már-már én voltam a legjobb producer, ha fogalmazhatok így.
Sorra váltak valóra az álmaim. Megvették nekem a játékot, amit annyit nézegettem, és amiért annyit hisztiztem; megkaptam a kiskutyát, amire annyira vágytam. Aztán ahogyan felnőttem és kamaszodtam változtak a dolgok. Első csók; a legszebb lány az iskolában; kitűnő bizonyítvány. Még táncolni is elkezdtem és nagyon megtetszett. Addig tartottam magam ehhez a sporthoz ameddig csak megtehettem.
Összességében jó életem volt, egy rossz szavam sem lehet. Néha bántottak, megaláztak, de ezeket úgy fogtam fel, mint az élet velejáróit. Idegesítő mellékhatások, amiket nem lehet kiküszöbölni. Vagy fapofával, néha pedig mosolyogva, vidáman néztem az általam rendezett darabot. Persze az is megesett, hogy megkönnyeztem, sírtam, esetleg dühöngtem, de ezek a ritkább esetek voltak. Inkább csak szakértő szemmel fürkésztem a színpadon kavargó tömeget és kerestem valamit. Egy apró, alig észrevehető hibát, egy ragyogó aurát, egy érdekes személyiséget, egy tökéletes alakot…
Viszonylag boldog életet éltem, de néha úrrá lett rajtam a magány érzése. Ilyenkor összefacsarodott a szívem, bepárásodott a szemem és kétségbeesettebben nézegettem az egymást kerülgető, egymás mellett elhaladó, a vidáman nevetgélő, vagy éppen mérges embereket. Többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy egy akarok lenni közülük, hogy talán úgy könnyebb lenne.
Makacs voltam, és maradtam ott, ahol hagytak. Magányosan, egy álomban ringva.
Megtörtént már, hogy legszívesebben fejest ugrottam volna az életbe, de féltem, hogy csalódnom kell. Egyszer megpróbáltam. Mindenki undorodva fürkészett, és tartotta a minimum két méter távolságot. Legjobban mégis a megvető szavak fájtak, ahogyan-ahelyett, hogy az agyam törölte volna őket-egyenesen a szívemig hatoltak.
Abban a pillanatban összeomlott bennem valami. Már nem tudtam bízni és szeretni. Csak egy robot módjára pislogtam nagyokat az emberek felé, aki velem ellentétben kiélvezték az életük minden egyes pillanatát.
Voltak, akik nem rémültek meg egy kis döntéstől és egyből tudtak válaszolni, de a legtöbben hosszasan fontolgatták a dolgot. Érvek és ellenérvek… Teljesen felesleges.
Páholyból nézhettem a világot. Én döntöttem így, és a következményeket is vállaltam.

---

Aznap is a mindennapos, már megszokott megfigyelésen voltam túl. Elfáradtam és pihenésre volt szükségem.
Fejemet lehajtva, karikás szemekkel és kócos hajjal haladtam előre a zsúfolt utcán. Hálát adtam az égnek, hogy nem volt aznap táncórám, és egyből bedőlhettem az ágyba, ami a kicsi lakásom nagy részét elfoglalta. Egy szép nagy franciaágy, amire két havi fizetésem ráment, de megérte! A munka után a nap nagy részét úgy is fetrengéssel töltöttem, ami csak még jobban kimerített. Többször átsuhant a fejemben a gondolat, hogy ki kéne mozdulni, de nem vitt rá a lélek. Nem akartam elvegyülni és kitűnni se. Messziről akartam szemlélni, hogy ne ragadjanak meg a részletek. Nem akartam elveszni!
Már szinte éreztem, ahogyan belesüllyedek a puha matracba. Egy sóhaj szakadt ki a tüdőmből a kiérdemelt pihenés gondolatára.
Nem néztem előre. Talán így történhetett meg, hogy nekimentem valakinek-vagy ő jött nekem. Hitetlenkedve emeltem fel a tekintetemet, hogy jó neveltetésemhez híven bocsánatot kérjek, de bár ne tettem volna!
A tó melynek eddig a sima felszínén álltam teljes magányomban, hullámzani kezdett. Enyhe, alig látható fodrozódás, amit az ember észre se vesz, de az én szememet majd kiszúrta. Megremegett alattam a talaj, és pajzsom is megrepedni látszott. Egy egyszerű kis hullámtól!
Ijedten léptem hátra, ahogyan a tekintetünk találkozott. Mindent ki tudtam olvasni a szeméből. Mindent! Egy teljesen nyitott személyiség egy ilyen világban… Kockázatos.
- Elnézést!- hajoltam meg gyorsan, majd rohantam tovább, nem törődve azzal, hogy fáradt vagyok.
Kimerültségtől remegő izmokkal rogytam össze a házam előtt. Egy utolsó erőfeszítéssel feltéptem a kis lakás ajtaját és átléptem a küszöböt. Hátamat a falnak támasztottam és úgy ücsörögtem a sarokban. Egyedül, a gondolataimba merülve, és valami furcsa, oda nem illő érzéssel a szívemben. Nem gondoltam volna, hogy ilyen módon érint majd a tudat, hogy megtaláltam, hogy végre van valaki, aki megfelel. Még nem voltam kész…

---

Azóta szinte minden egyes nap láttam szembe jönni azon az utcán. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy addig nem vettem észre. Messziről virított a tömegben. Néha éreztem magamon barátságos, őszinte tekintetét, de nem volt valószínű, hogy direkt nézett engem. Egy senki voltam unalmas múlttal, és szürke aurával.

---

A hátamat a falnak döntve álltam és néztem a társaimat. Főpróba előtt voltunk, így értelemszerűen az a ruha volt rajtunk, amiben fel fogunk lépni. Nem igazán túlozták el, és valami szörnyen állt rajtam, de ez mellékes volt. Sajnálatomra nem sokáig támaszthattam a falat, mert jött az edző bá’ és be kellett állnunk a helyünkre. A zene elindult és teljesen egyszerre kezdett el mozogni mindenki. Nem hiába voltunk profik.
Aztán valami olyasmi történt, ami talán még soha, mióta abba az épületbe és azon belül is abba a bizonyos terembe jártam edzeni. A zene leállt.
Értetlenkedve fordultunk egymás felé, hogy „akkor most mi van?”, de egyből megkaptuk a választ, ahogyan az ajtó kinyílt. A szemeim kétszeresükre kerekedtek és legszívesebben elsüllyedtem volna. Zavartan húztam össze magamon a pulcsit és a terem túlsó felébe hátráltam, hogy megfelelő takarásban legyek. Ő volt az!
- Az úr Shin Dong Hee- szólalt meg az edző. Mélyen meghajoltunk felé. Napszemüvege takarta a szemét, de tudtam, hogy ő az. Követtem a többiek példáját, de mikor azt kérte, hogy sorakozzunk fel, már gyöngyözni kezdett a homlokom.
Követtem az utasításokat, és imádkoztam, hogy ne ismerjen fel. Imáim valahol elkeveredtek, mert csak előttem állt meg. Lejjebb tolta a szemüveget az orrán. Egyenesen a szemimbe bámult, és én megint elvesztem.

- Ő lesz az!- mondta edző bá’ úrnak és megragadta a karomat. Lesütött szemmel ballagtam ki a helyiségből egyenesen a folyosóra. Nem pillantottam fel rá, amíg meg nem állt, és ő sem nézett rám.
Az ajtón, ami előtt megtorpantunk egy névtábla fityegett az ő nevével díszítve. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Megdörzsöltem a szemeimet és pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól látok.
- Ööö…- nyekegtem. Még tartotta az egyik karomat. Kíváncsi szemekkel nézett rám és szinte a pillantásával elérte, hogy megbízzak benne és minden titkomat rábízzam.
Megmakacsoltam magamat, és megkeményítettem a tekintetemet.
- Téged választottalak, szóval több tisztelet- mondta mosolygós hangon, majd kinyitotta az ajtót. Belépve egy irodában találtam magam. Legalábbis annak tűnt. Ha nem veszem figyelembe, hogy több ajtó is nyílik a nagy szobából, tökéletesen átadta, amit egy iroda szokott, de mégis… otthonosabb volt. Miután kibámészkodtam magam újra megszólalt. – Itt lakom- közölte a tényt, napszemüvegét letéve az íróasztalra. Levette a zakóját és felakasztotta a fogasra. Én csak szorosabban húztam magam köré a vékony pulcsit.
- Nyugodtan ülj le. Mindjárt jövök, és akkor mindent megtudsz. Csak türelem- azzal el is tűnt az egyik ajtó mögött, én pedig-talán életemben először- őszinte kíváncsisággal vártam, hogy mi lesz ebből.

---

Egy hónap telt el azóta, hogy beléptem az irodába, ami azóta már az én otthonommá is vált. Otthagytam a kis, sötét zugot, és odaköltöztem Hyunghoz. Hatalmas lehetőséget ajánlott, amit nem lehetett visszautasítani. Két hónap edzés Kim Dong Hee Hyunggal, aztán egy szóló fellépés egy nagyszínpadon. Sokat kecsegtető, visszautasíthatatlan ajánlat, amit persze gondolkodás nélkül elfogadtam. Életemben először nem fontoltam meg egy dolgot, és az egész életem megváltozott.
Mindennap keményen edzett engem. Sokat fejlődtem, és talán jobb lettem, mint valaha. Könnyebben nyitottam az emberek felé, és Dong Hee Hyunggal is remekül összebarátkoztam. Minél többet megtudtam róla, annál jobban beleszerettem. A személyiségébe és a teljes valójába. Elragadó volt, ahogyan segített, mikor nem értettem valamit, vagy nem ment egy mozdulat. Rideg profizmussal kezelte a helyzeteket, de folyamatosan mosolygott. Néha azon kaptam magam, hogy az én arcomon is szétterül egy kisebb vigyor. Ilyenkor mindig elpirultam és máshová néztem, de ő minden alkalommal megnyugtatott, hogy jó áll.
Akkor is. Látta, hogy tényleg végem van, és egy pohár hideg vízzel ajándékozott meg, szokásos mosolya mellett. A szívem nagyot dobbant, ahogyan egy pillatara összeért a bőrünk. Nem néztem fel rá, csak a pohárra koncentráltam, és arra, hogy a kezem folyamatos remegésétől ne essen ki a kezemből. Elég ügyesen sikerült kontrollálnom a remegést, és meg is ittam a vizet. Az üvegpoharat letettem magam mellé földre, és megfordulva már a hátamat döntöttem a tükörnek.
- Már csak két hét- ült le mellém igencsak közel Hyung. Csak az ölemben lévő kezeimet néztem, és idegesen tördeltem az ujjaimat.
Egyik karjával átölelte a vállamat és magához húzott, hogy egy puszit nyomjon a fejem tetejére. Mozgolódtam egy darabig, de végül megtaláltam a számomra is kényelmes pozíciót, és úgy ültünk tovább.
- Figyelj csak, Hyung! Mi lesz, ha vége a fellépésnek?- néztem fel rá kíváncsi szemekkel. Ha vele voltam sosem féltem nyitott lenni.
- Kötök veled egy újabb szerződést… gondolom…- vakarta meg a tarkóját. Tekintetemmel végigmértem kicsit duci arcát, aztán kisebb hezitálás után nyomtam rá egy puszit.
Csodálkozva nézett a szemeimbe, amiből ezúttal nem rejtettem el semmit. Fürkészett egy ideig, amit végig izgultam és idegeskedtem. Féltem, hogy mit fog szólni, de csak szorosabban húzott magához, és megint kaptam egy puszit.
- Köszi, hogy őszinte vagy- suttogta a fülembe. Egy kis csókot is kaptam rá, amitől enyhén felsóhajtottam.
Amint eljutott az agyamig, hogy én mit is tettem, kezemet a szám elé kapva pattantam fel és rohantam a terem másik felébe. Nevetgélve szemeztünk egy darabig, aztán felállt és felém kezdett sétálni. Teljesen lefagytam, és csak álltam egy helyben. Egészen közel hajolt, miközben végig a szemeimbe nézett. Jobb kezével a fejemnél támaszkodott, a ballal pedig mellettem kutakodott, míg meg nem állapodott egy helyen. A zene újra szólt a magnóból, ő pedig mosolyogva hajolt el tőlem.
- Elölről!- tapsolt egyet és helyet foglalt a helyiségben lévő kanapén.
Sóhajtva kezdtem el a könnyűnek nem mondható koreográfiát, a tükörben folyamatosan szakértő szemmel vizslatva a mozdulataimat, hogy mit csinálhatnék még jobban.

---

Egy cukrászdában ültünk egy sarki asztalnál, ahonnan remekül be lehetett látni, hogy ki mit csinál. Megint elmerültem a régi önmagamban és akaratom ellenére tanulmányoztam mindent és mindenkit.
Mellettem Hyung evett éppen egy kisebb szelet tortát.
- Miért csinálod ezt?- hangja szakított ki a gondolataim közül.
- Mármint mit?
- Ezt? Csak nézel ki a fejedből. Le merném fogadni, hogy még csak nem is pislogtál!- mutogatott a kis villával ide-oda.
- Semmi- vontam meg a vállamat.
- Felőlem- pislogott felém mindent tudó szemeivel. – Kérsz egy sütit?- tömött magába még egy falatot.
- Nem kérek, köszönöm!- fintorodtam el. Fogyókúra és folyamatos edzések. Erre ítéltem magam, mikor igent mondtam a szerződésre.
- Ugyan már!- legyintett. – Olyan vagy, mint a kisujjam- mutatta fel az említett testrészét. – Én mondom, ez nem egészséges!
- Akkor sem eszem. Főleg nem sütit. Egy salátában talán benne vagyok- provokáltam sunyin vigyorogva.
- Te mondtad!- állt fel hirtelen. Csodálkozva néztem utána. Ötletem nem lett volna, hogy hova megy. Lépéseit a szememmel követtem, és csak még jobban elképedtem, mikor egy sütis tálcával tért vissza, és letette elém. – Salátás- jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Köpni-nyelni nem tudtam, csak meredt szemekkel bámultam. Ő ezt megelégelve fogta a kis villát és letört vele egy kis darabot a zöld süti széléről. A szám felé emelte, és en készségesen szétnyitottam az ajkaimat.
Valami elképesztően jó íze volt! Hümmögtem egy darabig, ahogyan ízlelgettem a kis darabkát.
- Milyen?- csillogtak fel Hyung szemei.
- Isteni!- hajoltam felé még egy falatért. Fejét rázva teljesítette néma kérésemet. Csukott szemekkel rángtam a süteményt, aztán valami furcsa dolog történt.
Sokkal édesebb volt, mint bármelyik sütemény a világon! Félve nyitottam széjjel a pilláimat, és sejtésem beigazolódott. Félve kulcsoltam át karjaimat Hyung nyaka körül, de végül is megtettem. Én is megmozdítottam ajkaimat és egyből egy kisebb sóhaj szökött ki az ajkaim közül.
Hyung mosolyogva vált el tőlem, de továbbra is közel maradt.
- Tényleg finom- suttogta végig a szemembe nézve.
Nevet fúrtam fejemet a nyakába. Valóban finom volt!

---

A sötét színpadon álltam és hallgattam a lelkes tömeget. Hyung biztosított róla, hogy jó leszek, hogy nem lesz gond, de én mégis… aggódtam egy kicsit.
A kétségeim csak akkor oszlottak el, mikor a zene megszólalt, és ezzel egy időben felgyúltak a fények, valamint én is megmozdultam. Mosolyogva, emelt fővel, hiba nélkül fejeztem be a magánszámomat.
A közönség kiáltozott és tapsolt. Nem győztem hajlongani. Talán egy könnycsepp is kiszökött a szememből, nagy meghatottságom közepette, de nem igazán érdekelt.
Aztán két kart éreztem meg a derekamon, és egyből átjárt a jól ismert bizsergés. A következő pillanatban a

talpam már nem érte a talajt. Hyung a karjaiban tartott, és úgy pörgetett a levegőben. Fejemet a vállába fúrtam, hátha eltudok tűnni, de tudtam, hogy ez nem lehetséges.
- Köszönöm szépen, Hyung!- suttogtam a fülébe, remélve, hogy meghallja.
- Ugyan mit?- kérdezte. Láttam a szemében, hogy tényleg nem tudja.
- Hogy aznap, mikor neked mentem…
- Én mentem neked!- szakított félbe.
- Ez most nem lényeg, Hyung!- ütöttem egy kisebbet a mellkasára. – Szóval, köszi, hogy aznap olyan szépen néztél rám- adtam egy kis puszit az ajkaira.

---

Nem mondom, hogy nem volt szép életem. Mindent megkaptam, de mégsem volt semmim. Összességében mégis elégedett voltam azzal a helyzettel, ami alakult körülöttem.
Átgondoltam a dolgokat, mielőtt döntöttem volna, és ennek mellékhatásaként unalmasan éltem az életemet. Feladtam a keresést, és pont akkor jött szembe az utcán a tökéletes ember. Ha akkor nem megyek neki, talán… egész életemben egy kis lukba bezárva, páholyból néztem volna, ahogyan mások-velem ellentétben-élnek.
Megtaláltam a számomra megfelelő társat. Végre otthagytam a produceri széket, hogy én is részt vegyek abban a csodálatos darabban, melyben mindenki improvizál. Egy lettem, a szereplők közül. 

Most akkor te és én...? 3- BTS /VKook/

V POV.

Fáradtan keltem. Mintha semmit nem aludtam volna, ami nem is meglepetés, tekintve, hogy előző nap folyton felkeltettek. Bágyadtan ültem fel az ágyon, miközben szemeimből dörzsöltem ki a csipát. Hatalmasat ásítva léptem ki a szobából és egyből a konyha felé vettem az irányt, hogy tudjak inni valamit.
- Jó reggelt!- köszöntem nyújtózkodva. Az asztalnál NamJoon hyung és Jin hyung ültek. Valamiről beszéltek, de nem nagyon érdekelt, hogy őszinte legyek.
- TaeTae!- morrant fel hirtelen SeokJin hyung, amit nem tudtam mire vélni. Ezt közöltem is vele. – Nincs rajtad papucs. Fel fogsz fázni- mondta komoly arccal. Vissza kellett fognom magam, hogy ne vihogjak fel rajta, és ha jól vettem észre leader-shi sem volt másként. Azért visszamentem papucsért, mert ha Jin hyung kiakad, annak sosincs jó vége. Legutóbb is egy hétig nem takarított és nem vot hajlandó főzni… Mondjuk a főzőcske még ment, mivel NamJoon hyung és Suga hyung is elég ügyesek, meg JiMin hyung is segített nekik néha, de engem arra az időszakra hivatalosan is kiűztek onnan.
Papucsostul töltöttem magamnak egy bögre kávét, kihasználva, hogy hyungjaim nem figyelnek rám, és elégedett vigyorral szürcsölni kezdtem. Örömöm viszont nem tartott sokáig, mert YoonGi hyung lépett a konyhába és egyből ki is szúrt.
- Na add csak ide!- szólt rám haragosan, aminek hatására leszegett fejjel nyújtottam oda neki a bögrét. – Neked még nem szabad. Még kicsi vagy- rótt meg önfeledt mosollyal. Utáltam, mikor ezt csinálta!
Visszavonulót fújva mentem vissza a szobámba - vagyis a szobánkba. Végleg lemondhattam az isteni fekete löttyről…

A lehető leghalkabban csuktam be magam után az ajtót. Átöltöztem, hogy azért még se pizsamában mászkáljak.
Kidőltem a nappali kanapéján és próbáltam pihenni. Lehunyt szemekkel szuszogtam egy ideig. Már-már úgy éreztem, hogy képes lennék visszaaludni, de a következő pillanatban a lélegzetem is elakadt.
- Ébresztő, TaeTae!
- Ébren vagyok, az Istenért is! Ébren!- kiabáltam fájdalmasan. – Szállj már le rólam, hyung. Nehéz vagy- nyöszörögtem.
- Ezt most sértésnek veszem- JiMin grimaszolva hagyott magamra, én pedig újra kaptam levegőt.
Újra a konyha felé vettem az irányt, hátha sikerül elcsórni egy kis kávét, de a helyiség tömve volt.
- Gyűlést tartunk, vagy mi?
- Nem, csak reggelit- válaszolt Jin hyung a tűzhely mellől. Megint rajta volt az a kis kötényke, ami annyira aranyosan áll neki. – Felkeltenéd HoSeokot, ha megkérlek?
- Persze. Nem gond.
Benyitottam a szobánkba, de nem találtam az ágyban, ezért körbe jártam az egész dormot. Ide-oda csoszogtam, majd megálltam az egyetlen szoba előtt, ahol még nem néztem. Bátortalanul léptem az ajtó elé, majd kopogtam, és vártam a visszajelzést.
- Szabad!- hallatszott a bizonytalan hang, amitől egyből megdobbant a szívem. Kezemet a mellkasomra helyeztem és kifújtam a levegőt. Nem szabad!
- Jó reggelt!- nyitottam be mosolyogva. A kis maknae az íróasztalánál ült és valamilyen könyv felé görnyedt a fejét fogva. Motyogott valamit, de nem hallottam.
- Neked is, hyung!- fordult végre felém mosolyogva, de az arckifejezése egy pillanat múlva megint komor lett.
- Nem láttad HoSeok hyungot?- tértem a lényegre, mikor már kezdett feszült lenni a levegő.
- De. Éppenséggel láttam- semmi érzelmet nem mutatott, amin kicsit megsértődtem, de inkább nem szóltam semmit.
- Itt vagyok- szólalt meg mögöttem HoSeok, amitől rám jött a frász. Megugrottam egy kicsit, de mikro hátukról átölelt megnyugodtam.
- Gyertek enni. Kész a kaja- közöltem velük, amiért eredetileg jöttem, majd távoztam a szobából.

Leültem a helyemre a zsúfolt asztalnál. A nyál egyből összefutott a számban, ahogyan a sok finomságra pillantottam.
- Nos?- mutogatott NamJoon hyung a pálcikájával.
- Jönnek-bólintottam, majd én is nekiálltam teleszedni a tányéromat.
Vidáman telt el a reggeli, leszámítva, hogy Kookie már megint fogott egy pudingot és lelépett a szobájába. Igaz, hogy HoSeok hyung próbálta elterelni a gondolataimat és csak velem meg az étellel volt elfoglalva, de így sem sikerült kivernem a fejemből azt a szomorú pofit.

- És egy és két és há’…
Már ki tudja hányadik alkalommal kezdtük elölről az egészet. Már mindannyian nehezen mozogtunk, amit fájdalmasan vissza is láttunk a tükörből, ami a szemközti falat borította.
Még valahogyan túléltük, de amint vége lett a dalnak mindenki nyöszörögve terült el a parkettán. Én HoSeok hyung ölébe hajtottam a fejemet, ő pedig SeokJin hyungnak támaszkodott, aki valahogyan még elbotorkált a falig. A többiek-ha minden igaz- tőlük pár métere ugyanúgy kidőltek. Hyung a hajammal játszott, míg csukva volt a szemem. Pár percig teljes volt a csend, és csak a levegővételeinket lehetett hallani, majd újraindult a zene. Meglepődve nyitottam ki a szememet, hogy rájöjjek, még is ki az az elvetemült ember, aki ezek után még meg akar mozdulni. Szemeim viszont csak még jobban elkerekedtek, ahogyan megpillantottam a maknaet.
Úgy ugrottam fel, mintha semmi bajom nem lenne. A magnóhoz mentem és leállítottam. Dühösen nézett rám, ami kicsit szíven ütött.

- Pihenj, Kookie- mentem oda hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Morgott egy kicsit és ellökött magától. Visszakapcsolta a zenét és kezdte előlről. Értetlenül néztem a leaderünkre, aki egy hangs sóhajjal felállt és megragadta JungKook vállát.
- Elég lesz- fordította maga féle a megszeppent fiút. JungKook egy ideig hyung szemeibe bámult, majd sértetten elfordította a fejét és elhagyta a termet.
A többiekre pillantottam, akik szintén nem értették ezt a hirtelen kirohanást. Végül megembereltem sajgó izmaimat és Kookie után lódultam.
Sejtésem-miszerint az öltözőbe ment- beigazolódott. A földön ült, meztelen hátát a hideg falnak döntve. Lépteim zajára felkapta a fejét és egyenesen a szemimbe nézett. Egyből el is kapta a fejét, de tisztán láttam, ahogyan egy könnycsepp szeli át az arcát. A fájdalom, mint éles tőr szúrta át a szívemet. Gondolkodás nélkül öleltem magamhoz remegő testét, és hagytam, hogy a könnyei áztassák a pólómat. A hátát simogattam, miközben felfelé pislogtam, nehogy én is elkezdjek sírni. Szívszaggató volt hallgatni a szenvedését, de nem tehettem semmit. Legyőzötten néztem a könnytől homályos, mégis gyönyörű szemeibe. Ő csak halványan elmosolyodott és összedörgölte az arcunkat. Ezen a cselekedetén én is kénytelen voltam elmosolyodni.
- Bocsánat, hyung!- lehelte fülembe a szavakat, melyeknek hatására csak még jobban magamhoz szorítottam. Kezeimet lecsúsztattam a derekára és úgy öleltem.
- Én nem haragszom- motyogtam a vállába. Éreztem, ahogyan megpuszilja az arcomat. Csodálkozva emeltem rá a pillantásomat, de ő csak pirulva fürkészte a padlót. – Annyira nagyon szeretlek- csúszott ki a számon. Egyből arcom elé helyeztem a kezeimet és igyekeztem eltűnni, vagy csak reménykedtem, hogy nem hallotta meg. Viszont egyik kívánságom sem teljesült. JungKook megfogta a kezeimet és gyengéden elemelte az arcom elől és kíváncsian, enyhén elpirulva pislogott párat. Én is piros lehettem, de nem érdekelt teljesen elvesztem a látványban, amit ő nyújtott nekem. Lassan… nagyon lassan közelebb hajoltam hozzá. Mivel nem mutatott semmilyen ellenállást bátrabban adtam egy puszit kissé elnyílt ajkaira. Csak egy apró szájra puszi volt, de a szívem ki akart szakadni a helyéről, olyan gyorsan kezdett verni. Kookie mosolyogva döntötte homlokát az enyémnek és úgy nézett a szemeimbe.
Az öltöző ajtaja kicsapódott és a többiek léptek be rajta. Egyből szétugrottunk, ami talán csak még feltűnőbb volt, de nem baj…
Vigyorogva csináltam meg a nap további részében mindent. Naivan mentem a saját fejem után és teljesen beszűkültem a rózsaszín világba, amiben JungKook és én voltunk csak jelen. Talán ez volt az oka, hogy nem vettem észre, hogy korántsem kéne olyan boldognak lennem, mert könnyen visszaüthet a sors.
Nem vettem észre egy irigy, gyűlölködő és féltékeny pillantást se, ami felénk lett intézve. És egy szörnyű hibát követtem el…

Télen nyár- BTS, Block B /V x Zico/

V 

Zico 

Fáradtan foglalom el a számomra kijelölt helyet a repülőn. Napszemüvegem mögül fürkészem a körülöttem sürgő tömeget, ahogyan a székükhöz igyekeznek. A hangosbemondón keresztül a pilóta tudtunkra adja, hogy a gép felszállásra kész, meg a többi formaság.
Sóhajtva dőlök hátra, levéve a szemüvegemet, de helyette az arcom elé kötöm a maszkot. A fejemre teszem a fülest és elindítom a zenét. Be vagyok kötve, a telefonom repülő módban, és hátradőlve pihenek egy kicsit. Ez is kijár, nem?
Sóhajtva próbálom elterelni a gondolataimat a munkáról, és csak arra koncentrálni, ami előttem áll: a kiérdemelt pihenésre.
Ahogyan a gép eléri a megfelelő magasságot kipillantok a kis ablakon és a sűrű felhőket figyelem. Néhol lelátni a hóval fedett tájra, egyes helyeken pedig a nap fénye tükröződik vissza. Ezeken a helyeken csillogva virít minden, ezzel magára vonva az emberek figyelmét. Szép…
Kicsit azért szomorú vagyok, hogy ott kellett hagynom a srácokat, de nem tehettem mást. Ott volt előttem a lehetőség, hogy végre kikapcsolódjak. Egész nyáron csak hajtottunk az új albummal, ami most sincs másként. Rengeteg próba és fotózás, de meg tudtam szökni.
December 29. Ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy magam mögött hagyjam az idolságot és egy kicsit átadjam magam a magánynak. A születésnapomra kaptam a szabadságot. Csupán pár nap, és én a szüleimhez akartam menni. Ők küldtek el pihenni…
Egy téli nyaralás.

Nagyot sóhajtva lépek be a hotel hatalmas előterébe. Ha Japánban vagyok, általában itt szállok meg, és más idolok is meglepően szeretik ezt a szállodát.
A bőröndöm könnyedén húzom magam mögött. Nincsen különösebben sok dolog benne, csak azok, amik tényleg kellenek. Csak pár napra jöttem…
A szoba elfoglalásával sincsenek bajok. Könnyedén megy az egész.

Lerakom a poggyászomat a szoba egyik sarkába és nagyvonalúan ott is hagyom. Felkapok egy meleg kabátot és kilépek a szobából azzal a céllal, hogy sétálok egyet. A maszkomat még nem vettem le, és arra a döntésre jutok, hogy maradhat. Ilyen időben a napszemüveg csak feltűnést kelt.

Minden fehér, az utcákon emberek kisebb hada, és amerre csak nézek karácsonyi díszek. Veszek egy nagy levegőt és tovább állok. Egy kis mellékutca felé veszem az irányt, amin kevesebb az ember, és egy rövidebb út is a szálloda irányába.
Menet közben a lépéseimet és a bakancsom orrát kémlelem. Hangos nevetés hallatszik, de nem nézek fel, csak kicsit félrehúzódok.
- Menj már arrébb!- japánul szól, és semmi kétség, hogy hozzám.
Megyek tovább egyenesen, nem törődve velük. Majd ha akarnak, félreállnak ők!
- Nem hallottad?- neki megy a vállamnak, aminek hatására elvesztem az egyensúlyom, de talpon maradok. Mérgesen emelem fel a tekintettem a havas útról és a másik szemeibe nézek.
Meglepődve húzom fel az egyik szemöldökömet, és rajta is látszik, hogy hirtelen éri a helyzet.
Én térek először magamhoz. Maszkomat levéve hajolok meg bocsánatkérően.
- Elnézést, hyung! Nem tudtam, hogy te vagy.
Még mindig lehajtott fejjel, kissé előregörnyedve állok.
- Menjetek. Én még maradok- a hó ropogása és az egyre halkuló beszéd hangja arra enged következtetni, hogy elmentek.
Súlyt érzek a vállamon, aztán egy gyengéd érintést, ahogyan lágyan felemeli a fejemet.
- Régen találkoztunk- mosolyog rám boldogan.
- Valóban, hyung- bólintok és immáron nekem is egy mosoly jelenik meg az arcomon. – Hogy-hogy itt vagytok?
- Csak munka- vonja meg a vállát. Fájdalmas sóhaj szakad fel a tüdejéből, de a következő pillanatban megint vidáman néz szembe velem. – Fontosabb kérdés, hogy te miért vagy itt. Ha jól tudom, nagyban dolgoztok a következő albumon, igaz? Lesz olyan jó, mint az előző?
Nevetve megrázom a fejemet.
- Sokkal jobb lesz, de majd meglátod, hyung- kacsintok egyet és folytatom az utamat. Ő jön utánam. – Csak pihenek egy kicsit. Anyáék küldtek ide. Én csak hozzájuk akartam menni, de csúnyán átvertek.
- Legalább felszedhetsz pár kilót- bokszol a vállamba játékosan. – Ha tovább fogysz, eltűnsz!
- Ezt te sem gondolod komolyan, igaz, hyung? Te tudhatnád a legjobban, hogy ilyenkor nem engedik meg, hogy teletömjem magam mindenfélével. És nem szeretnék plusz táncpróbákat sem- elfintorodom a gondolatra, hogy én annyit gürizzek a táncteremben. Borzalom!
- És ha jól gondolom ott szálltál meg, ahol mi, igaz?
- Igen- bólintok levakarhatatlan vigyorral.
- Akkor majd még összefutunk- végigsimít az arcomon, és nekem hátat fordítva eltűnik.
Visszahúzom a maszkomat a helyére, ezzel elfedve hatalmas mosolyomat. Talán még sem volt olyan rossz ötlet idejönnöm.

Másnap mosolyogva kelek ki az ágyból. A fürdőben a tükör előtt állva is csak a hatalmas mosolyom látszik, ahogyan ragyogva verődik vissza a tükörről.
A reggelimet is örömmel fogyasztom, és boldogan veszek el az ízek kavalkádjában. Már éppen állok fel, amikor valaki lehuppan a felem szemben lévő székre. Odakapom a fejemet, de jó kedvem csak fokozódik.
- Jó reggelt, hyung!
- Neked is, TaeTae! Hogyan aludtál?- kicsit oldalra dönti a fejét. Szájába vesz egy falatot, én pedig visszahuppanok eddigi helyemre. Államat megtámasztom a kézfejemen és úgy válaszolok neki.
- Meglepően jól. Úgy érzem, végre kipihentem magam. Nagyon nagy a hajtás a bandában, de remélem, most ők is pihennek egy keveset.
- Biztosra veszem- nyeli le a megrágott ételt. – Jut eszembe! Ma lesz egy koncertünk nem messze. Ha gondolod, gyere el. Ígérem, nem fogod megbánni!- ezzel fel is áll. Integetve kilép az ajtón. Az asztalon egy jegy van velem szemben. Felemelem, hogy megnézzem, hova szól. V.I.P, Backstage. Hitetlenkedve rázom meg a fejemet, de már tudom, hogy mi a döntésem. Ott leszek! Mindenképp!

Utolsót igazítom a sminkemen és a ruhámon is. Vigyorogva nézem meg az eredményt. Mikor eleget nézegetem magam- megállapítva, hogy ennél nem nézhetek ki jobban- felkapom a jó meleg kabátomat és átlépem a küszöböt. Gondosan bezárom az ajtót és nekiindulok az útnak.

Kerek egy órával a kezdés előtt érek oda. Jegyemet felmutatva lépek be a sürgő-forgó és kapkodó stábosok és sminkesek közé. Az egyik sarokban a menedzsert is meglátom, ahogyan egy telefonba ordítozik, míg a másikat maga mellet tartja. Intek neki egyet, aztán a bejáratnál kapott kis kártyámat felmutatva belépek a tagok privát öltözőjébe.
Hyungjaim hülyéskednek és nevetgélnek, miközben az utolsó simításokat végzik rajtuk, hogy tökéletesen nézzenek ki a színpadon.
Köszönök nekik, mire egyesével odajönnek hozzám és alaposan megölelgetnek. Barátságosan viszonzom a köszöntéseket.
Aztán a sor végén megjelenik ő. A csapat leadere, Zico.
- Annyira örülök, hogy eljöttél! – szorít magához. A fülemhez hajol és suttogva közli velem további mondandóját. – Gyönyörű vagy, mint mindig- elenged, én pedig csak kitágult pupillákkal, elpirulva állok egy helyben. Nem arról van szó, hogy még nem mondták ezt nekem, de így még senki nem közölte…
A koncertig a bandával maradok, akik gyakran bele is vonnak a baromságaikba. Zico meglepően sokat van körülöttem, de próbálom nem észrevenni… vagyis… csak azon vagyok, hogy ne gondoljak bele többet.

A közönség tombol, a zene bömböl, a tagok pedig mindent beleadnak az utolsó dalba is. Ahogyan az utolsó hang is elhal a sok fan csak még hangosabb lesz, mint valaha. Zico magabiztosan emeli maga elé a mikrofont és megszólal. A tipikus beszéd, ami ilyenkor el szokott hangzani, de mégis más…
Elkerekedett szemekkel bámulom Zicot, aki velem néz éppen farkasszemet. Azt akarja, hogy menjek ki a színpadra…
Pár pillanat múlva megemberelem magam és mosolyogva lépek a reflektorfénybe, hogy megmutassam magam. A közönség megint felüvölt.
Hyungjaim egyesével jönnek oda hozzám, hogy boldog születésnapot kívánjanak.
Megint Zico áll a sor végén. Mire odaér hozzám, már alig lázok valamit a könnyeimtől, de így is szembetűnik hatalmas mosolya. Háttal áll a rajongóknak. Egy könnycsepp utat tör magának, még akaratom ellenére is. Felemeli a kezét és gyengéden letörli az arcomat. Először csak egy puszit ad az arcomra, majd ténylegesen megcsókol. Lefagyok, de amint megmozdítja az ajkait, valami bekattan a fejemben és én is lehunyom a szememet.
Már tudom, hogy megérte tartani egy téli nyaralást. Melegem van, forróság járja át a szívemet. Nem észlelem, hogy hideg lenne, sőt! Csak a testéből áradó hő az, amit valamilyen szinten érzékelni tudok. Az agyam akármennyire is tudja, hogy tél van, a szívem csak a nyarat érzi.
Ahogyan elválunk, arcomat a vállába temetem, hogy eltakarjam vörös fejemet.
- Boldog születésnapot, TaeTae!- hangja jólesően simogat. Felemelem a fejemet és vigyorogva nézek végig a többieken.
Homlokomat Zicoénak támasztom, és úgy nézek a szemeibe.
Köszönöm szépen, Woo JiHo!

Köszönöm, hyung! 2- BTS /VMon/

V POV.

Reggel arra keltem, hogy fáj a torkom. A szemeim könnybe lábadtak, miközben levegővétellel próbálkoztam. Kicsit megemeltem a fejemet, ami erőtlenségem miatt egyből vissza is hanyatlott a párnák közé. Fogaim összekoccantak, ahogyan remegtem. Magamra rántottam a takarót és jól bebugyoláltam magam. Összegömbölyödve feküdtem tovább.
A szobában nyugtató csend honolt. Semmi nesz nem érkezett sehonnan, és kívülről sem hallottam a már megszokott kiabálást. Örültem, hogy végre nyugtom lehet.
Mereven bámultam a szoba sötétjébe, és arra koncentráltam, hogy abbamaradjon a vacogásom, valamint tudjak levegőt venni. Többször is megvonaglottam, mikor rám tört egy nagyobb köhögő roham, de nem jött ki hang a torkomon. Már nem tudtam nyelni, ezért felálltam, és az utamba kerülő tárgyakban kapaszkodtam meg, hogy ne essek el. Az ajtót kinyitva megnyugodtam, hogy még sötét van, és egy lélek sem fog zargatni.
A falnak támaszkodva araszoltam előre. Párszor majdnem előre borultam, de még időben sikerült megtalálnom az egyensúlyom. Minden tagom le volt fagyva, de valahogyan mégis melegem volt. Vert a víz és szinte nem is én irányítottam a testem, hanem az időnként rám törő rohamok löktek előre a konyha irányába.
Meztelen talpam hangosan csattant a hideg kövön minden lépésem alkalmával. Nem foglalkoztam a villannyal, hanem a sötéten kerestem egy poharat majd vizet töltöttem bele. A számhoz emeltem és inni kezdtem. Nehezen, de sikerült magamba öntenem az egészet, viszont nem lett jobb. A torkom szárazabb volt, mint valaha, és egyre többet köhögtem. Nyüszítettem a fájdalomtól. A karom erőtlenül hullott a pultra. A pohár hangos koppanással tört széjjel a pulton, és a kis szilánkok felsértették a kezemet, majd a kövezeten is szétszóródtak, ahogyan magam mellé hullott a karom.
Nyüszítettem a fájdalomtól, ami folyamatosan gyötört és egy pillanat erejéig sem hagyott alább, hogy legalább levegőhöz jussak.
A közelben felkapcsolódott a villany. Fejemet egyből a fény irányába kaptam. Egy fájdalmas nyögés hagyta el a torkomat, ahogyan hangos beszéd hangja jutott el a fülemig. Térdre rogytam, de a kezemmel még tartottam magam, hogy ne terüljek el a padlón.
- A szellem, ami V szobájában kísért megjelent!- halkan nyöszörögtem. Hogy lehetnek ennyire barmok?
Minden akaratom és erőm ellenére a földön kötöttem ki. Éreztem, ahogyan egy szilánk felsérti a hátamat, de ez a fajta fájdalom semmi sem volt ahhoz képest, amit a mellkasomban érzetem. Egyre jobban veszített, lüktetett és szúrt.
Zihálva, csukott szemmel vettem a levegőt, de nem jutott oxigén a tüdőmbe.
- Dehogy szellem, te igenész.
- Pedig tökre úgy néz ki…
- Szellemek nincsenek!
- Akkor az meg mi? És hogyan jutott be? Egy betörő?
Kinyitottam a szememet, így láthattam, hogy alakok közelednek felém. Összehúztam magam, hátha sikerül eltűnnöm. Csak egy kétségbeesett utolsó próbálkozás volt, ami természetesen nem vált be. Visszahunytam a szemem és inkább a légzésemre koncentráltam. Próbáltam orromon és számon keresztül is venni a levegőt, de egyik módszer sem vált be. A mellkasom őrült tempóban emelkedett, majd süllyedt, de ez csak még nagyobb fájdalmat okozott a hátamon lévő szilánkok miatt.
Lassan ott tartottam, hogy feladom, és már lélegeznem sem kell, végül is minek az…
- Ez Tae!- törte meg a csendet egy kétségbeesett hang. A szemeim kipattantak, de mindenhol csak elmosódott foltokat láttam.
Nem éreztem magam alatt semmit, csak lebegetem a semmiben. Üveges tekintettel bámultam előre, és igyekeztem felfogni, hogy mi is történik körülöttem. Hallottam, ahogyan a vércseppek- a kezemen végigfolyva- a parkettán kötnek ki. Egyáltalán nem vettem levegőt, vagy csak túl gyorsan ahhoz, hogy észlelni tudjam, de az is lehet, hogy a fájdalom elfelejtette velem a légzés fontosságát.
Egy forró könnycsepp szántotta végig az arcomat. Csupán egyetlen egy, amitől úgy éreztem, hogy teljesen elvesztem a határtalan sötétség közepén. Éreztem a számban a só és a vas ízét, de nem tudtam mire vélni a dolgot. Tudni akartam, hogy mi folyik körülöttem, de akármerre fordítottam a fejemet nem láttam semmit. Beszéd szűrődött át a ködön, de nem tudtam értelmezni a szavak jelentését, és a hozzájuk tartozó személy sem rémlett. Nem éreztem, csak voltam a semmi közepén. Igazából azt sem nagyon tudtam, hogy voltam, csak… ösztön volt az egész. Hogy próbáltam levegőt venni, rávettem a szívemet, hogy dobogjon tovább, és az is, hogy észlelni tudjam a külvilágot. Mindezekre nem lett volna szükség. Teljesen alap dolgok, amik nélkül nem lehet élni… De mi van akkor, ha valaki nem is akar élni? Akkor miért lélegzik tovább? Miért ver a szíve, ha nincs kiért?
Valami hideg és éles dolog fúródott a hátamba. Belül üvöltöttem és kapálództam, de mégsem mozdult semmi. Egy gyengéd érintés érte az arcomat, aminek hatására egyből megnyugodtam. A szívem lassan felvette a normális tempóját, de lélegezni még mindig nem tudtam. A simogatás nem maradt abba.
Miért nem tudok magamtól megnyugodni? Miért van az, hogy mindig kell valakinek a segítsége?
Újabb könnycsepp folyt végig az arcomon. Ajkak értek a bőrömhöz. Újra kaptam levegőt.
Megint gyenge voltam…

Hihetetlen...- B.A.P, Topp Dogg /KiLo/

Egy hatalmas ásítás közepette tápászkodtam fel, hogy valamilyen szinten felkészüljek a vendégeink fogadására. Anya tegnap jelentette be, hogy jönnek, és nem volt időm semmire. Olyan sürgés-forgás volt, hogy én sem tudtam merre áll a fejem, pedig csak az ágyamban terpeszkedtem. Szokásomhoz híven rap szövegeket tanultam és gyakoroltam, meg táncoltam egy kicsit, de ennyi volt.

- Kisfiam! Ideje átöltözni- nyitott be a szobába anyám mindenféle előjel nélkül. Utálom, mikor ezt csinálja!
Egy szál alsóban gyakoroltam a tükör előtt.
- Rendben anya- bólintottam, majd folytattam a tevékenységemet, viszont anya nem akart kimenni. – Elmennél?- fordultam felé teljes alakommal.
- Addig nem, amíg nem öltözöl át!- tette csípőre a kezeit.
- Majd átöltözök, anya- forgattam meg a szemeimet.
- Rendben. Van olyan… öt kerek perced. Hajrá!- hangosan becsapta maga után az ajtót. Sóhajtva emeltem tekintetem az ágyra kikészített darabokra.
Grimaszolva csatoltam be az övemet, mikor valaki rám ugrott hátulról. Fájdalmas nyekkentem, de hamar rájöttem, hogy erőlködés nélkül elbírom az elvetemült személyt. Már fordultam volna meg, hogy leteremtsem, de a nyakamba puszilt és úgy vigyorgott tovább.
- Na, megállj, te kis…- dobtam le magamról. Amint megláttam bennem rekedt minden szó, és csak elbűvölve bámultam. Szép…
- Hogy hívnak?- tettem fel a kérdést akaratlanul is.
- Zelo- simogatta a feje búbját.
- Sajnálom, de nem számítottam rá, hogy valaki rám ugrik.
- Én sem gondoltam, hogy rád ugrok- vigyorodott el, majd felállt, és elém lépve magához ölelt.
- Figyelj csak… Mutatok neked valamit, oké? Velem jössz- mutatóujjával a mellkasomon játszott.
- Rabolj el- röhögtem el magam. Nem tudtam nem nevetni azon az aranyos kis fején.
- Te mondtad- felkapott a vállára és úgy mászott ki velem az ablakon. Megdöbbenve lógtam és hagytam, hogy vigyen. Ez egy balfék.

Mikor már fél órája így vitt megelégeltem és a hátát kezdtem ütni.
- Tegyél le, te barom! Mi vagyok én? Egy zsák krumpli- rúgkapáltam.
Elengedett, ami miatt a földre estem, de nem nagyon zavart. Egyből fel is pattantam és felmértem a környezetemet.
Mindenhol pamacsok voltak, körülöttük meg csillám pónik ugráltak hatalmas vigyorral a pofájukon.
- Szép hely- ráztam meg a fejem, majd Zelo felé is fordítottam azt, de a lélegzetem is elakadt. – Zelo!- fordultam körbe, hátha meglelem. Meglátva őt majdnem összeestem. Egy pónin ült!
- Gyere te is!- nyerítette fel, de én inkább megfordultam, és már azt fontolgattam, hogy leugrok innen a francba. Tettem előre egy lépést és mosolyogva zuhantam a talaj felé.

Alig tudtam mozdulni. Mindenem megdermedt, és nem jött ki hang a torkomon.
- Ne szerencsétlenkedj már! Ez csak zselé- tűnt fel a látóteremben Zelo alakja. Látva, hogy teljesen tehetetlen vagyok kirágott a kockából.
- Ne mond, hogy nem szereted a zselét!- törölgette a száját.
- De mondom- húztam fel az orromat. Megindultam egy tetszetős irányba, ő pedig egy szó nélkül követett.

Háztömbök között sétáltunk el. Emberek jöttek és mentek, de egy időután túl nagy lett a tömeg.
- Kidoh, Zelo!- kiáltotta valaki. Egy integető alak közeledett felénk, akit eddig életemben nem láttam, de nem gáz… - Jó újra találkozni!- ölelt át mindkettőnket. – Hallom végre összejöttetek. Sok boldogságot!- tapsikolt össze-vissza, mint valami hülyegyerek… Mi van?!
- Köszönjük szépen!- ugrott a nyakamba Zelo.
- Egy csókot előttem, légyszi!
Zelo nem mondott semmit, csak egyszerűen lecsókolt. Mindenki minket nézett és tapsoltak, de én csak mereven néztem magam elé. Mi a franc?

Egy tengerparton futottunk egy hal elől… Ennek már a fele se tréfa!
- Segítség!- szólalt meg mögöttünk a vergődő vízi lény, mire csak még jobban rákezdtünk.
- Üsd le, te féleszű!- üvöltött felém Zelo, de hátra nem fordult volna!
- Üsd le te, ha annyira nem bírod a képét!
- Dehogy ütöm! Te vagy a férfi!
- Tudtommal te is az vagy!
- Az most mindegy! Csak üsd le- sipákolt teljes hangerővel.
Hátrafordultam, hogy teljesítsem a kérését, de fájdalmasan sikoltottam fel.

Valaki rázogatta a vállamat, de nem reagáltam semmit. Egy test nyomódott az enyémhez és ölelt, de ez sem érdekelt. 

- Kidoh! Kidoh! Kisfiam! – laposakat pislogva néztem fel anyámra, majd a mögötte lévő többi ember is feltűnt. Mi a…?
- Hyosang… Megtudhatnám, hogy te és Junhong miért ölelkeztek egy ágyban?
Hitetlenkedve pillantottam le, hogy ki szorongat, és… Basszus!
Zelo puszilgatta a mellkasomat sunyi vigyorral a képén, én pedig élvezettel nyögtem fel. Minden szem ránk szegeződött, de akkor már mindegy volt.
Anyádat azt!

Vas szív és ólom könnyek- EXO, B.A.P /SuChan/

Izzadva, és hevesen kapkodva a levegőt. Így fejeztem be életem eddigi legjobb munkáját, amire remélhetőleg büszke is leszek. Boldogan nyújtottam ki a kezemet, hogy végigsimítsak a hűvös, fémes felületen. A szemem boldogan csillogott, miközben fáradságom eredményét néztem. A szememben tökéletesnek látszott, még akkor is, ha a tesztelések eredményei még nem voltak meg. Senki ehhez foghatót nem alkotott még, mióta világ a világ, és be kellett vallanom, hogy nehéz volt. Még most is ahhoz tartom magam, hogy talán túl sokáig is tartott, de újra nekiállnék, ha lehetne… De a szívem nem enged. Tisztán emlékszem minden egyes pillanatra, amit átéltem. Boldogság, keserűség, szenvedély, vágy, szomorúság, fájdalom, aztán semmi… Érzéketlen sötétség csupán, ami belülről kitölt. Én lettem a tökéletes váz.

---

Gépek pityegése, zúgása, szerszámok csörgése, majd emberi kacaj töltötte be a hatalmas teret. A levegőben olaj és izzadság szaga terjengett. Oxigén alig volt a helységben, de ez engem akkor a legkevésbé sem zavart. Megfeledkezve sajgó izmaimról örömtáncot lejtettem a szétszórt tárgyak között, néha-néha neki menve egynek-kettőnek, ezzel magamnak okozva fájdalmat. Örömöm viszont határtalan volt. Ha éppen akkor jöttek volna a sütit áruló kis mitugrászok, talán még vettem is volna, pedig köztudottan elítélem a mindennemű édességet. Túl… cukros, és… édes. Mindig ezt vallottam.
Észbe kapva tértem vissza mesterművem tanulmányozásához, hogy a legapróbb hibát is eltüntessem belőle.
A fehér bőr ráncok nélkül feszült a vázon. A fekete haj a homlokát eltakarva hullott alá. Az izmok remekül meg voltak formálva. Semmi kivetni való nem volt rajta. A ruhák is remekül válogatva a legújabb divat szerint, mégis egyedien. A nyelv beállítva a helyire, a mozgáskészség kifogástalan.
Felsóhajtva dőltem el a kemény padlón, kezemben még mindig egy csavarkulcsot szorongatva, amivel a csavarokat rögzítettem újra, hogy biztos legyek a dolgomban. Folyamatosan a maximum érdekelt. Ha valamibe belekezdtem nem volt olyan, hogy megunva a munkát egyszerűen félbehagyjam… Nem! Az odafigyeléssel és szeretettel készített tárgyaknak van szíve, mert a mester lelke bújik meg benne.
Nagy nehezen otthagytam a művemet és felsétáltam a kis zugomba. A tükör előtt állva grimaszoltam egyet, ahogyan szembe néztem igaz valómmal. A bennem megbújó, örökké vidám, kissé őrült feltaláló sehol nem látszott. Talán csak a testemen látszó kisebb-nagyobb olajfoltokban és horzsolásokban mutatkozott meg.
Nyöszörögve álltam be a zuhany alá, miután koszos ruháimat a szennyesbe dobtam. Sokat áztattam magam a hideg víz alatt, mert tudtam, hogy már az este egy nagy ceremónia kíséretében átvehetem a díjat alkotásommal az oldalamon. Habzó fejjel és hatalmas vigyorral feledkeztem bele gondolataimba, melyek mindig visszatértek kiborgomhoz. Az ember és a gép nem mindennapi egyvelege. Minden téren használható, és nincs rá panasz. Nem felesel, és nem nyafog. Még nincs is neve… Lehetne, mondjuk HimChan. Ha fiam lenne, ezt a nevet adnám neki. És akkor már Kim, mint én is.

Legszebb zakómat felvéve, kisminkelve, belőtt hajjal, foltok nélkül, büszke arckifejezéssel kellettem magam a tükör felé fordulva. Egy utolsót igazítottam a frizurámon, majd cipőmet is felvéve lementem a műhelyembe, hogy felhozzam HimChant. Illett hozzá a név, és neki is tetszett, mikor említettem neki. Ő is átvette a kikészített ruháit, és zsebre tett kezekkel várt rám. Félmosolyra húzódtak ajkai, mikor meglátott. A személyiségét nem állítottam be, mert úgy gondoltam, hogy adhatja önmagát. Ennyi szabadságot mindenki megérdemel!
- Mehetünk!- léptem mellé, mire átkarolta vállamat.
- Tudod, nem hódítani megyünk- jegyezte meg halkan. Halványan elpirultam, mivel ilyet nem sűrűn hallottam. Egy őrült feltalálóra senki nem mondta akkoriban, hogy szép, vagy dögös… És ez a mostani időkre sem változott.

---

- A díjat átveheti Suho!- jelentette be a beszélő emberke. Az ünnepség fura volt, mivel a pacák leginkább tőmondatokban beszélt, és nem húzta a dolgokat végtelenségig. Én mégis elvarázsoltan révedtem el. Arra eszméltem, hogy HimChan húz fel, majd a fülembe suttogja, hogy: „Ki kéne mennünk érte, nem?”. Bólintottam és ketten vettük át a díjat az emelvényen állva. A többiek-akik még hivatalosak voltak a találkozóra- irigyen néztek, de ez akkor a legkevésbé sem érdekelt. Naiv voltam és boldog, ami óriási hibának bizonyult. Mindig megkapjuk a nekünk járó büntetést. Mondhatni… Néha a fagyi is visszanyal.

---

A konyhában állva készítettem magamnak valami ehetőnek mondható táplálékot, mikor két kar ölelt át hátulról és puszi landolt a nyakamon, mire alig hallhatóan felkuncogtam. Abbahagyva az értelmetlen próbálkozást megfordultam és átfontam a karjaimat HimChan nyaka körül.
- Csak annyit kell mondanod, hogy éhes vagy, és máris terülj-terülj asztalkám van- mosolygott rám szintén.
- Már így is túlságosan tőled függök- adtam egy puszit az ajkaira, majd kényszeredetten visszafordultam a fortyogó moslékhoz.
- Tutira megeszed azt?
- Hát… Nem is tudom…- dobtam el a kanalat. – Ne rendeljünk valamit?
- De szerintem is azt kéne- egyik kezével magához húzott, másikkal pedig az arcomat simogatta. Bármennyire is jól esett az érintése rá kellett szólnom.
- Baba! Így nem érem el a telefont- suttogtam a fülébe egy puszi kíséretében.
Hangosan felnevetett és egy pillanat múlva már a kezemben díszelgett a készülék. – Még mindig nem tudom, hogyan csinálod- ráztam meg a fejem hitetlenkedve.
- Egyszerű. Csak az adott atomok elmozdítása. Nagyon koncentrálni sem kell hozzá, de majd egyszer megérted. Talán még ki is próbálhatod!- ajándékozott meg egy hosszú csókkal. 
Akkor még csak nevettem rajta, de nem gondoltam volna, hogy az a perc mennyit fog változtatni az életemen.
Talán még ki is próbálhatod!

---

Őrülten dörömböltek a kulcsra zárt bejárati ajtón. Hangok hallatszódtak, amint az üvöltik, hogy adjam át a fegyvert. Tudtam, hogy mire gondolnak, de hitegettem magam.
Azzal, hogy ez csak egy rossz álom, egy tévedés, csak egy… képzet, amit az agyam kreált. Pedig nem voltam ostoba, egyszerűen csak… sebezhető.
Már akkor kikapcsoltam HimChant, mikor az első hang utat tört magának.
A kis puskámmal a kezemben álltam az ajtóban, készen arra, hogy kinyissam, ezzel felfedve magamat. Vettem egy nagy levegőt, és elfordítottam a zárat.
Tucatjával özönlöttek be a katonák, kezükben a fegyvereikkel. Kénytelen voltam eldobni a mordályomat. Úgy sem érne semmit!
Fejemet lehajtva vártam, hogy végezzenek a házkutatással, de mikor meghallottam, hogy az alsóbb szintekre is lemennek, összetört bennem valami. Visítozni kezdtem és téptem a karjaimat, hogy engedjenek el, de kevés voltam. Nem sírtam, csak dühöngtem.
Ha akkor csendben maradok, talán még ma is itt lenne mellettem.
Én okoztam a vesztét…

---

Miután elvitték, majd a szemem előtt szedték szét, teljesen kiborultam. Magamon végeztem el a további kísérleteimet.
Sorra látogattak meg a jobbnál jobb orvosok és pszichológusok, de a legtöbbjük elvesztette valamelyik végtagját. Nem éreztem többé semmit, és nem érdekelt, hogy mi is történik körülöttem. Mindenkit tönkretettem, aki megpróbált javítani a helyzetemen. Folyamatosan csak HimChan szavai jártak a fejemben, de neki is leginkább az egyik mondata fogott meg.
Talán még ki is próbálhatod!
Igen… Tudni akartam, milyen érzés.

---

Az egyik rizikós kísérlet alatt történt az egész. Két év telet el azóta, hogy HimChant elhurcolták, és azóta a katonaság is pofátlanul beállított az ajtón, hogy kell még nekik olyan „gép”. Fogamat csikorgatva, de beleegyeztem. Már akkor tudtam, hogy én magam leszek az a harci eszköz, amit annyira akartak.
Már a legtöbb tagom fémből volt, és teljesen robotikára támaszkodtam. A lelkem is megkeményedett, de még nem voltam teljesen gép: még vert a szívem. Monoton, és folytonos dobogással, aminek nem láttam sok értelmét, de a szívem éltetett.
Az volt az utolsó szakasz, és még nem gondoltam ki teljesen a dolgot. Nem volt zökkenőmentes, de siettették. Türelmetlenek voltak, és kapzsik. Olyan hatalmat akartak a kezükben tartani, amiről nem is sejtették, hogy milyen hatalmasak is lehetnek tőle. Ugyanakkor gyengék is, ahogyan én magam is voltam.
Végül úgy döntöttek, hogy majd ők megoldják, de nem tettek semmit. A szöveteim még éltek, mikor darabjaimra kezdtek szedni. Ugyanott, ahol akkor HimChant. Az ő alkatrészeit használták fel hozzám, és én hagytam. Sőt, örültem neki! Azt éreztették velem, hogy eggyé válhatok vele, ami segített legyőzni a sok kínt. Egyszer sem sírtam. Csak fintorokkal fejeztem ki, ha valami fájt.

A szívem következett. Arra a feladatra is HimChanba épített alkatrészt kaptam meg. Nem altattak el a műtét idejére, és még érzéstelenítőt se kaptam. Szörnyű hibát vétettek. Azt még bírtam, mikor kettévágták a mellkasom, de mikor az ereimet szaggatták már üvöltöttem a szenvedéstől.
HimChan akkori ereje is kezdett előjönni, de nem tudtam kontroll alatt tartani. Már a saját laboromban is kísérleteztem vele, de még koránt sem én voltam az ura. Az éles szikék repkedtek a levegőben, és néha engem is eltaláltak.
Az egész helység remegni kezdett. A szívem kiesett a helyéről, és a piszkos padlón lüktette tovább. Tátongó, vérző mellkassal álltam, és az összes tagom rángatózott. Először csak pár darab vörös fénynyaláb tört utat magának, aztán már az egész testem vörös fényben úszott.
Aktiválták…

Már nem jött ki hang a torkomon. Lehajoltam a szívemért, majd HimChanét is a kezembe vettem, és erőtlenül rogytam le a földre, amelyet mindenhol vér borított. Hullák és tetemek. Ez volt mindenfelé, amerre csak néztem. Nem tudtam, hogy csak a tudatom alkotta kép, vagy a valóság az, amivel szembe nézek. Egy érzés belülről tépett, majd megkönnyebbülve feküdtem el a vértenger közepén. Szememet égették a könnyek, de csak egyetlen cseppnek sikerült kicsordulnia. Végig égette az arcomat, hogy aztán hangosan koppanjon a földet éréskor. Mosollyal az ajkaimon néztem a plafon felé, miközben egyetlen egy dolog járt a fejemben. Éreztem, amit ő is érzett!

Ha akkor nem állítom át, hogy szeressen, talán még ma is láthatnám, és élhetnék mellette, de önző voltam. És halálosan szerelmes…
Én magam okoztam a vesztünket.

Nem maradt belőlünk más, csak egy vas szív és ólom könnyek.

Most akkor te és én...? 2-BTS /VKook/

V POV.

Miután Kookie elaludt egy ideig csak bámultam az arcát. A TVt is kikapcsoltam, hogy ne zavarja. Nem szerettem volna, hogy felkeljen a zajra.
Gyengéden simogatni kezdtem az arcát, és fura módon még bújt is egy kicsit. Ez megmosolyogtatott és el is szomorított egyszerre. Végül is csak álmodik, nem?
A homlokából kisimítottam a haját, majd az ajkain is végighaladtam az ujjaimmal. Egy puszi landolt az ujjbegyemen, mire ijedten elkaptam a karomat, mintha tűzbe nyúltam volna. És valóban perzselt.
Fejét felemeltem az ölemből, és egy párnára helyeztem. Még egy darabig tisztes távolságból néztem, ahogyan szuszog, aztán a szobámba mentem és eldőltem az ágyon. Szememet lehunyva gondolkoztam. Valahol a gondolatmenetem közepe felé engem is elnyomott az álom.

Arra keltem, hogy besüppedt mellettem az ágy és egy test magasodik felém.
- Hagyjál!- nyöszörögtem halkan, és a kezemet is felemeltem, hogy adjak neki egy gyenge taslit. – Még öt percet- fordultam át a másik oldalamra.
Már olyan kettő perc letelhetett abból az ötből, de a szemeim kipattantak. Mi?
- Segítek neked, erre ez a reakció?- horkan fel előttem HoSeok. Csak mi a fenének van ilyen közel…
- Segítesz?- bólintottam kicsit balra a fejem, már amennyire a párna engedte.
- Fordulj már meg, te szerencsétlen. És nyugalom, Rómeó- kacsintott egyet és rám vigyorgott, majd távozott a szobából.
Félve megfordultam, de a látványtól majdnem leborultam az ágyról. Ne! Ne, ne, ne, kérlek, csak ezt ne…
Életemben nem láttam még annyira édes dolgot, mint akkor. A maknae aludt mellettem, még mindig olyan nyugodtan. Behunytam a szemem, és próbáltam nem tudomást venni arról, hogy ott van, de ez igencsak nehéz feladat volt, tekintve, hogy meleg lehelete minden egyes levegővételénél az arcomnak csapódott. Lassacskán megszoktam, de mindig belebizsergett minden egyes porcikám. Motyogott valamit, majd még közelebb mászott hozzám és a mellkasomra hajtotta a fejét. Ezért még kinyírlak, HoSeok!
Szerintem felesleges említenem, hogy nem aludtam vissza, de azért megteszem…

Halk kuncogást hallva egyből kinyitottam a szememet. Egy mosolyogó JungKook volt tőlem mindössze pár centire. Meg fogok halni!
Olyan édesen mosolygott, hogy muszáj volt nekem is, de közben laposakat pislogtam, mivel ugye… nem aludtam semmit, ettől a cukorbogyótól. Mármint… attól nem aludtam, hogy ilyen közel volt.
- Aranyos hyung- suttogta végig a szemembe nézve. Nevetve ölelt át a nyakamnál és az unszolására én is átkaroltam a derekát. A sírba visz…
- Tudod, hogyan kerültem ide? Emlékeim szerint a kanapén aludtam el.
- HoSeok volt- válaszoltam bágyadtan. Lehunytam a szemem és kicsit szorosabban öleltem magamhoz a maknaet és be is szívtam az illatát. Nem emlékszem, hogy mikor nyomott el az álom.

JungKook POV.

Hyungnak sikerült elaludnia, ezért felálltam és egyszerűen otthagytam. Olyan fura volt…
Egyrészt nagyon zavarban voltam, másrészt már nem érdekelt, hogy HoSeok egy hyung!
Óvatosan csuktam be az ajtót, nehogy hyung felébredjen. Nem csodálom, hogy nem tudott aludni. Tuti, hogy végig rajta tehénkedtem.
Kimentem a nappaliba ahol a kanapén RapMon hyung és Suga hyung beszélgettek.
- Jó reggelt, hyungok. Nem láttátok HoSeok hyungot?- dörzsöltem meg a szemem.
- Most ment el fürdeni. Ha tudsz várni egy kicsit, mindjárt itt lesz- válaszolt mosolyogva a leader. Rólam megfeletkezve merültek el újra a témában. Elég komoly volt, de ha a banda is nagy szerepet játszik benne, majd beavatnak, úgyhogy hagytam és leültem a fotelba.
Alig egy percet nyúltam, de Jin hyung már meg is talált és tekintve, hogy nem voltam a szobámba zárkózva,- ami ritka eset- elrángatott a konyhába.
- Nem kérek- emeltem magam elé a kezem védekezően.
- De kérsz- szinte lenyomta a falatot a torkomon, de nem adtam könnyen magam. Én most lázadok!
- Akkor sem vagyok éhes, hyung!- kezdtem el toporzékolni.
- De éhes vagy! Ha meg nem, akkor is enned kell!
- Én nem fogok enni. Ha akarok, akkor kijövök a konyhába és egyedül is megoldom! Viszont nem vagyok éhes!- hisztiztem tovább. Kicsit- valahol nagyon mélyen- sajnáltam hyungot, de ha nem akarok enni, akkor nem eszem, és kész!
- Várj meg itt- tartotta fel fenyegetően a mutatóujját és távozott a konyhából.
Felültem a pultra és a lábaimmal kalimpáltam. Aztán hallottam, hogy csapódik egy ajtó, ezért gyorsan le is ugrottam onnan. Hyung utálja, ha a pulton ülök.
A szemeim kétszeresükre tágultak, mikor láttam, hogy SeokJin hyung nem egyedül jön vissza, és nem is akárkivel.
- De hát aludt- emeltem fel a hangomat, de éppen hogy csak egy apócskát.
- Neked viszont enned kell, TaeTae pedig azután is tud aludni, hogy beléd tuszkolt valamit. Én mentem- ezzel ott is hagyott minket. Kétségbeesetten néztem hyung szemeibe, amik alatt látszottak a sötét karikák. Egész este nem aludt semmit…
- Én… sajnálom, hyung!- hajtottam le a fejem bűnbánóan. Enyhén felnevetett, amitől valamennyire megnyugodtam, de még mindig bűntudatom volt.
- Semmi baj, Kookie- simított végig a karomon. – Úgy nem olyan jó, hogy nem vagy ott mellettem.
Elpirultam erre a kijelentésére, és ő sem nézett a szemembe. Most akkor mi van?
- Azt is sajnálom, hyung- vallottam be fájdalmas arckifejezéssel. – Nem aludtál miattam semmit, igaz? Nem tudom, hogy HoSeok hyung miért vitt oda, és gondolom egész éjjel rajtad voltam meg minden, és túl nehéz voltam, és szétnyomtalak. Bocsánat- hajoltam meg mélyen leszegett fejjel. Nem láttam a reakcióját, de sejtettem. Nem mertem felemelni a fejem, ezért mikor felegyenesedtem, a térkövet bámultam tovább.
- Nekem csak az a fontos, hogy neked jó legyen- lapogatta meg a hajamat. Olyan gyorsan kaptam fel a fejem, hogy bele is roppant a nyakam, de nem érdekelt túlságosan.
- Ezt hogy érted, hyung?- tettem szám elé a kezemet, hogy elrejtsem bárgyú mosolyomat. Túlságosan is reménykedek.

- Te vagy az egyetlen dongsaengem. Persze, hogy fontos, hogy mi van veled- ölelt magához szorosan.

                                             

Nem viszonoztam a gesztust, inkább vállába temettem az arcomat. Megint félreértettem. Túl sokat gondoltam bele.
- Ideje enni valamit- vált el tőlem. A hűtőhöz lépve kitárta azt és kivett egy pudingot, meg hozzá egy kanalat az egyik fiókból. A hűtőt visszacsukta, ahogyan azt kell. A pultnak támaszkodott, én pedig felültem rá. Kibontotta a kis csomagot és lassan, nagyon lassan enni kezdte. Párszor én is megnyaltam a számat. Én is ennék belőle.
- Kérsz, ugye?- termett hirtelen előttem.
- Hát… Igen, kérek! – megpróbáltam leszállni, hogy kivegyek magamnak is egy csomaggal, de nem engedett el.
- Nem érlek el- mosolyodott el. Belépett a kis terpeszembe és egészen közelről a számba nyomta a kanalat. De… Ő is azzal evett.
Az egész arcom vörösbe váltott, de ő teljes nyugalommal, mosolyogva etetett tovább.
Nehéz volt bekapni a kanalat, mert elkezdett játszani. Mindig elhúzta előlem, és én győztem utána hajolni. Egy ilyen alkalommal majdnem előre borultam. A vállain támaszkodtam meg, de látva, hogy öt centi sincs köztünk ijedten hátrahőköltem. Csak az mentett meg, hogy a derekamnál fogva visszahúzott. Így fejem a vállára esett, és közvetlen a fülembe csengett a nevetése.
Egy másik alkalommal viszont teljesen mellé ment az egész, mert rosszkor mozdultam, így az arcom csupa puding lett. Ekkor közelebb hajolt és lenyalta az arcomról. Én csak becsuktam a szememet és próbáltam nem elképzelni, hogy mennyire elpirultam.
- Így finomabb- jelentette be a szemembe nézve, mikor már végzett a műveletével.
- Zavarba hozol, hyung- fordítottam el a fejemet.
- Megbántottalak?- a fülembe suttogta ezt az egy szót. Mély hangjától bizsergés futott végig a testemen. Kirázott a hideg.
- Én… Engem… Nem is tud-
- Semmi baj Kookie. Tényleg kicsit messzire mentem, de jó volt látni, hogy végre eszel valamit. Köszönöm- egy puszit adott a szám sarkába és otthagyott.
Olyan fél órát ülhettem még ott, arról képzelegve, hogy mi lett volna, ha…

Egy kéz lengedezett az arcom előtt, szinte lekaszálva az orromat.
- Föld hívja JungKookot- JiMin hyung állt előttem, mögötte pedig Jin hyung nézett rám szúrósan. Akkor esett le, hogy én a pulton ülök… Viszlát, világ!
- Szállj le a pultról!- nyomott meg minden egyes szót. Villámgyorsan kirohantam a nappaliba, ahol már HoSeok hyung is ott volt a másik kettő rapper társaságában.
- Ó! Reggelt’, JungKookie! Remélem jól aludtál. NamJoon mondta, hogy beszélni szeretnél- mosolygott rám ártatlanul.
- Neked is jó reggelt, hyung, de… Nem lehetne négyszemközt? Esetleg…- erre YoonGi hyung elkezdett füttyögni, de RapMon hyung leütötte.
- Ebből elég lesz, Suga! Inkább koncentrálj egy kicsit!

Követtem HoSeok hyungot, de arra nem számítottam, hogy a saját szobájába megy be.
- Ott hyung alszik. Nem kéne máshová mennünk?- ragadtam meg pulcsijának ujját.
- Ahogyan mondod, alszik. És nagyon szép olyankor, szóval nem is baj. Én speciel szeretem nézni…- vonta meg a vállát.
Sóhajtva mentem utána. Becsuktam magam mögött az ajtót és mire felnéztem, már HoSeok hyung ott állt V ágya mellett. Nem tudtam, hogy mit néz annyira, ezért bátorkodtam mellé lépni, de a látvány egyből letaglózott.
Hyung… Gyönyörű volt.
A párnáját ölelve összehúzta magát, és egy kis mosoly játszott az ajkain. A takaró le volt csúszva a felsőtestéről. Csak így fekve-hogy a póló rásimult- lehetett látni, mégis mennyire sovány.
HoSeok hyung előrenyúlt és kisöpört V homlokából pár kósza tincset.
- Szép, nem igaz?- suttogta halkan. Valami különös volt ebben a pár szóban, de nem tudtam, hogy pontosan mi is az…
- Nem. Ő tökéletes- vallottam be az igazat. Én is előrenyúltam és kezemmel végigsimítottam az arcán. Belebújt az érintésembe, amin csak halványan felnevettem és cirógattam tovább. Olyan, mint egy cica.
- Szereted, igaz?- zavarta meg a gondolataimat Hope.
- Igen- néztem fel rá. Most már biztos voltam benne, hogy nem véletlenül pirulok el folyton, kezd el verni embertelenül gyorsan a szívem és csak úgy nem veszteném el minden egyes pillantásánál a józan eszemet.
- Ő egy nagyon érzékeny ember… Vigyázni kell rá, de te ezt nem tudod megtenni. Te magad is még gyerek vagy- magyarázott borús tekintettel. – Szereti, ha álmában simogatom. Ő egy angyali teremtés és meg kell becsülni.
- Mire akarsz kilyukadni, hyung?
- Arra, hogy nem te vagy neki a megfelelő- nézett mélyen a szemeimbe.
Éreztem, hogy valami összetörik bennem, de csak a következő mondatával lett vége az életemnek.
- Bocsánat, JungKookie, de nem engedhetem, hogy szeresd!

Megaláztatás 5-SHINee /JongKey/ _End_

Egy év telt el azóta, hogy Kibum csak úgy kisétált a kórházból, mindenkit maga mögött hagyva. Végül megtalálták, de nem volt valami jó állapotban… A Han folyó partján feküdt teljesen szétverve. Az emlékei nagy része még mindig nem tért vissza, de próbálkozik, és kezdi újra közel engedni magához az embereket.
Jonghyun Keyel együtt szenvedett egy pillanatra sem hagyva magára a fiút. Amikor a fiatalabb először eltaszította nem akart újra a szeme elé kerülni, de az igazgatónő szavai végigkísérték az útján.
Kibum teljes mértékben átalakult, mivel mást kapott. Törődést és szeretetet. Könnyebben megnyílt az embereknek, így több barátra is gyorsan szert tett. Jobban megszerették és kedvesen bántak vele.
A tanárt kirúgták, és természetesen megkapta a kellő büntetését is. Vidáman és mosolygósan teltek a napok…

Key levakarhatatlan vigyorával vetette magát Jonghyun karjaiba a tanítás végén. A dínó hálásan ölelte vissza és szorította teljesen magához az elképzelhetetlenül vékony testet.
- Hyung!- ugrándozott Kibum, miután az idősebb elengedte.
- Igen, Bummie?- tette keresztbe karjait a mellkasa előtt. Őszinte kíváncsiság csillogott a szemeiben. Teljes figyelmét a fiatalabbnak adta.
- Nem fogod elhinni! Találtam valakit! Hyung~!- visítozott tovább.
A mellettük elhaladó emberek csak mosolyogva nézték a jelenetet, aztán mentek is tovább. Mindenki örült, hogy Key végre megnyílt- hála Jonghyunnak.
- Nem igazán értelek…- vakarta meg a tarkóját zavartan az idősebb, és még a száját is kicsit elhúzta.
Igazából nagyon is tudta, hogy ez a nap egyszer eljön, de nem gondolta volna, hogy ilyen hamar… Titkon még azt is remélte, hogy talán ő rabolja el a szépség szívét. Persze… majd ha piros hó esik. Bár az tudományosan előállítható. Lehetséges jelenség, és már példa is volt rá, ha nem téved, de…
- Jonghyun!- váltott stílust Key. Egyszerűen nem tűrte, ha nem figyelnek rá. – Beszélek hozzád, te tuskó!- bokszolt egy nagyot a másik izmos karjára, majd megrázta a kézfejét. Arca nem sok jót sejtő grimaszt vett fel.
- Jól vagy, édes?- ölelte újra magához Jonghyun. – Nem szabad. Ezzel csak magadnak ártasz- kezdett el lágyan ringatózni.
Kibum jóleső sóhajjal bújt hozzá és kezeit átfonta a nyaka körül, fejét pedig a vállába fúrta.
- Lehet, hogy inkább nem is mondtam semmit- lehelte lágyan a bőrére.
- Egyetértünk- mosolyodott el a dínó. Barátja-újonnan- barna hajába túrva egy puszit nyomott annak arcára. Kibum erre halványan elpirult, de állta a másik tekintetét. Ujjaik összefonva fürkészték egymást.
A pillanat varázsát az éppen odaérkező Taemin törte meg. Egyből Ommája nyakába ugrott, ezzel kegyetlenül megszakítva hyungjai elrévedését.
- Omma, Omma, Omma, Omma, Omma~- visítozott a maknae. – Tudod, milyen nap van ma?
- Péntek? – tette le a könnyű fiút, aki aztán rohant is tovább, miközben jókedvűen üvöltözött.
- Végre péntek!
- Öhm… Oké- nézett körbe az udvaron Jonghyun, majd mikor észrevette, hogy Taemin egyenesen Minho karjaiba rohan, kissé megnyugodott.
Key csillogó szemekkel bámulta, ahogyan imádott legjobb barátja az ő ’kisfiát’ nézi ilyen aggódó tekintettel. Mindenféle előjel nélkül bújt a másikhoz és kezdett el dörgölődzni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve elszakadt tőle, amivel kiérdemelt egy értetlen kiskutya pillantást.
- Öhm… Kibum. Hova mész?- kapott Jonghyun a díva karja után, mikor feleszmélt. Key ügyesen kitért az idősebb elől és elfutott. – Ne már- motyogta magának az alacsonyabb. Nagy lendületet véve követni kezdte a másikat. 

Key a korlátnak támaszkodva nézett le az udvarra és a sok diákra, akik inkább kimentek a friss levegőre. Ő is vett egy mély lélegzetet és karjait kitárva élvezte a hűs szellőt.
Aztán két kar ölelte át hátulról. Fejét az izmos vállra hajtotta.
- Miért futottál el?- suttogta Jonghyun egy puszi kíséretében.
- Kíváncsi voltam- fordult meg Key. Egészen közelről nézett az elbűvölő mélybarna szemekbe.
- Mégis mire?
- Arra, hogy jól emlékszem-e- mosolyodott el fájdalmasan a fiatalabb.
Jonghyun teljesen lefagyott. Se kép, se hang. Emlékszik…
- Te… Akkor…
- Mondtam, hogy találtam valakit- szakította félbe Kibum, majd fejét a másik nyakhajlatába temette.
- Hazudtál?- csillant fel a dínó szeme, de mikor meglátta Key arckifejezését egyből elkomorodott.
- Csak részben. Nem csak tetszik, de talán szeretem is- pirult el. – Jjong… tudsz titkot tartani?
- Igen. Azt hiszem, tudok.
- Rendben- sóhajtott egy nagyot a díva. – Akkor ti… megaláztatok engem, igaz?
- Bummie. Össze-vissza beszélsz- rázta meg a fejét Jonghyun, de azért hagyta, hogy a másik folytassa a mondandóját.
- Egy kép volt, igaz?- gyűltek könnyek a szemébe. – És még mindig megvan…
Jonghyun nem válaszolt semmit, csak simogatta a haját és nyugtató szavakat suttogott a fülébe.
- Taemin elmondta- kezdett bele újra Kibum. – A legjobb az, hogy mindvégig tudta. És én is tudtam, de túl gyáva voltam. Még mindig gyáva vagyok. Jjong… Segíts már egy kicsit!
- Nem is tudom… Miről is van szó?- nevettet fel kínjában az idősebb.
Ekkor Key teljes erejét bevetve ellökte magától és kihajolt a korláton. Jonghyun feleszmélve visszarántotta és derekánál fogva magához húzta a fiatalabbat, aki halvány mosollyal karolta át a nyakát.
- Pont így történt. Tudod, hogy most mi jön? – hajolt közelebb. Csak pár centire voltak egymástól.
Jonghyun csak nézett maga elé. Azóta nem csodálhatta ezt a fajta Kibumot, mióta kijött a kórházból. De valamiért visszatért az az ennivaló vadmacska… Csak miért?
- Kérlek, Jjong- lépett még egyet előre Key, már amennyire ez lehetséges volt. – Ha nem teszed meg, kiheréllek!- váltott át fenyegető hangnembe, amivel valamennyire vissza is tudta rántani a valóságba.
- Ahogy óhajtod- vigyorodott el a dínó, mikor leesett neki, hogy végre szabad.
Éhesen mart a díva ajkaira, aki nem tétovázott viszonozni a csókot.
Nagy levegővétellel váltak el egymástól, majd homlokukat összedöntve vigyorogtak egymásra.
- Köszönöm, hogy akkor olyan szépen megaláztál!

 *Q* Na de kérem...