A Dormban- Topp Dogg /Jenissi x Xero, OC/

Két lány bolondos nevetése töltötte meg a helyiséget. A falakon különféle poszterek sorakoztak, mégis jól kivehető volt, hogy a szoba tulajdonosa melyik bandát részesíti nagyobb előnyben. A két barátnő az ágyon ült, előttük egy laptop. Mindketten érdeklődve nézték a képernyőt, habár azon még nem látszott semmi. Kisvártatva viszont egyikük előrenyúlt és remegő kézzel megnyomott egy gombot, aminek hatására fény vetült az arcukra. Kissé hátrábbugrottak a hirtelen érzelemhullámtól és sikítva ölelték meg egymást. Az egyiküknek egy kósza könnycsepp is kibuggyant a szeméből, habár láthatóan jókedvűen nevetett.
- Ezt nem hiszem el, Unnie!- visítozott a fiatalabb.
- Hidd el, hogy én se-suttogta a másik szája elé téve a kezét.

---

Két fiú esett be az ajtón, és a nagy sietségben- vagy inkább ügyetlenségben- majdnem egymáson kötöttek ki.
- Fáradt vagyok, Hyung!- dobta le egyikük a cipőjét. Szőke haja szinte a szemébe lógott, amint a feje előre hanyatlott.
- Ne nyavalyogj már annyit, JiHo-ah! Örülj neki, hogy előbb hazaengedtek.
- Örülök én neki-vetődött le a fiatalabb a kanapéra. – Kifejezetten örülök, hogy végre figyelemmel vannak ránk is és nem csak azt nézik, hogy nekünk mi a jó- kezdte nézegetni a körmeit, miközben a másikat várta. Amint ő is leült, eldőlt, fejét az ölébe hajtva.
- Te is örülsz neki, igaz, Hyung?- mosolyodott el angyalian.
- Már hogy ne örülnék? Ha tehetném, csak veled lennék, butus- simogatta meg a haját. Ujjai lágyan masszírozták szeretett Dongsaengje fejbőrét, aki meglehetősen jól viselte az ezt a fajta törődést. Jólesően simult bele a másik érintésébe és néha-néha sóhajtott is egyet. Hirtelen felülve egy gyenge puszit nyomott az ajkaira.
- Nagyon szeretlek, Hyung. Remélem, hogy tudod- kuncogta jókedvűen.
- Persze, hogy tudom, édes- húzta magához még jobban a fiút, hogy az végül az ölében kötött ki. Mindennemű habozás nélkül hajoltak egymás felé, hogy egy kicsit sem gyengédnek mondható csókot váltsanak.

---

Egy fáradt, türelmetlen sóhaj törte meg a csendet, miután egyikük lejjebb vette a hangerőt.
- Mi történik Unnie? Látni szeretném!- toporzékolt szüntelenül. Nem törődött vele, hogy teljesen összekócolja a haját.
- Ezt nagyon nem kéne látnod Dongsaeng.
- De igen! Látni akarom az Oppákat! Mit csinálnak Unnie? Miért némítottad le?- váltott át sírósba a lágy hang.
- Most inkább nem szeretnéd látni Jenissi és Xero Oppákat, ha hiszel nekem- hajtotta le a laptop tetejét. - Mára amúgy is elég volt ennyi. Majd holnap átjössz és tovább nézzük. Jó lesz úgy?- kezdte el nyugtatni a másikat.
- Persze, Unnie. Végül is amíg fent vannak a kamerák bármelyik nap vethetünk rájuk egy pillantást, nemde?
Mosolyogva összenéztek és egyszerre bólintottak.
Holnap, ugyanekkor, ugyanitt. A dormban. 

Te is érzed?- Super Junior, EXO /Henry x Chen/

Sürgő-forgó, rohanó, esetleg egy helyben álldogáló emberek sokasága. Hangzavar, vagy éppen néma csend, melyet csak néha-néha tör meg a felnőttek halk hangja, mely a zárt ajtók mögül szűrődik ki. A termekbe bepillantva a látvány általában hasonló, vagy teljesen egyezik. Az első padokban a szorgos tanulók, míg hátul a rosszabb, nem annyira figyelők. Középen az átlagos gyerekek, akiknek a nevét nem érdemes megjegyezni. Árnyékok, egymás klónjai.
A hosszú folyosókon haladva mindenhol csak ez vár.
Mégis-mint a legtöbb helyen- van egy kivétel. Egy kis helyiség, melyet talán nem is olyan nehéz meglelni. Csupán el kell tévedni egy kicsit az iskola labirintusában. Ha ez kellően megvan, már csak fülelni kell. Nem görcsösen próbálkozni, hogy beleroskadsz… Akkor nem fogod meglelni a csodát, bármennyire sok energiát fektetsz bele. A lelkednek kell eltalálnia odáig. A legendának kell kísérnie.

---

Az eső kíméletlenül esett, s minden egyes csepp fülsüketítő zajjal ért földet. Egy elázott fiú ült az iskola lépcsőjén-a bejáratnál. Különös mosoly játszott az ajakin, és néha kimerészkedett a fedezéke alól. Ilyenkor körbepillantott. Nem mintha bármit is látott volna az eső alkotta szürke, homályos függönyön keresztül. Barna haja vizesen tapadt a homlokához. Szórakozottan dúdolgatott egy aranyos dalocskát, amint két kar ölelte át hátulról.
- Sokat vártál?- kérdezte maga felé fordítva.
- Ugyan, Hyung!- rád bármennyit tudnék várni. – Tudom, hogy megéri.
- Igen… Megéri- ismételte suttogva. Erősen magához húzta a másikat, és úgy tűnt, hogy soha nem fogja elengedni. Egy pillanat múlva viszont megtette.
Egymás kezét fogva lépték át a kaput. A folyosókon nevetgélve haladtak végig, élvezve, hogy boldog kacajuk visszaverődik a falakról. Össze-vissza kanyarodtak, láthatólag cél nélkül.
- Itt vagyunk- állt meg az idősebbik. Határozottan kinyitotta az előtte lévő ajtót. Beléptek a kis terembe, melyben csupán egy zongora árválkodott előtte egy kis paddal.
- Végre újra itt, ugye? Biztonságban.
- Hiányoztál, Jongie- fonta kezeit a derekára.
- Most nem ezért jöttünk, Henry- csóválta meg a fejét közelebb lépve a másikhoz.
Henry nem válaszolt csak leült a zongora elé, és ölébe húzta a fiatalabbat, aki szívélyesen el is helyezkedett a hangszernek háttal. Egy gyors csókot váltottak, majd Henry leütötte az első billentyűt. Nem sokkal később mindketten halkan énekeltek, teljes összhangban, egymás szemébe nézve.

JongDae zokogva borult rá a zongorára. Kint könnyeit utánozva esett az eső. A folyamatos sírás mellett egy apró kis dallam szűrődött ki a helységből. A hang gyakran elcsuklott, de kitartóan és tisztán szólt tovább. Nem szabadott meginognia. Miatta nem. Mert megígérte, hogy egyszer még találkoznak… Hogy itt fogja várni…

---

Egy fiatal srác ballagott a folyosókon. Valószínűleg nem önszántából tévedt el. Kék szemeiben értetlenséggel vegyített kíváncsiság lakozott, míg a szívében mérhetetlen fájdalom. Halkan dúdolt, miközben a feje után ment. Hirtelen megállt egy zárt ajtónál. Egy darabig csak szemezett a réginek tűnő falappal, végül benyitott. Nem törődve az áporodott szaggal beljebb lépett és szeretettel simított végig a zongorán. Helyet foglalt, majd felnyitotta a hangszer tetejét. Lágyan helyezte ujjait a billentyűkre, hogy aztán egy teljesen új dallam töltse be a termet. Mert ő érezte…

Csak őszintén-SHINee, Super Junior /Key x KyuHyun/

Milyen, mikor semmi és senki nem tud irányítani? Mikor annyira hiszel saját magadban, hogy végül nem is tudsz másra támaszkodni? Egy vérbeli magányos farkas… egy vérbeli profi.

Key úgy ment végig a kivilágított kifutón, mintha ezer éve csak ezt csinálná. Mosolyogva fogadta a tapsvihart, miközben a ráaggatott ruhában pózolt. Nem kétséges, hogy jól állt neki a darab. Gyönyörűen nézett ki, mint mindig, és a szemében is ott csillogott a magabiztosság. Ruha ruhát követett, de nem látszott rajta a fáradság.  Zokszó nélkül rótta a köröket a legújabb kollekció darabjait bemutatva. Őszinte mosoly díszelgett az arcán.

Másfél év is alig telt el, és szinte semmi sem változott. A divatbemutatók és fotózások száma nem hogy csökkent volna, inkább nőtt. Key emelt fővel állt a nagy tolongás közepén, mely azért alakult ki, hogy a modell minél előbb készen legyen a következő ruha átvételével. Gyors sminkigazítás és már lökték is vissza a reflektorok vakítóan erős fényei közé.
Mosolygott, bármennyire is nehezére esett. Mi változott?
Minden mozdulatából messziről virított a profizmus és az, hogy mennyire szereti azt, amit éppen csinál. Mintha a kifutóra teremtették volna… Akkor mégis miért?

Key a hotelszoba hatalmas franciaágyán pihente ki a napja fáradalmait. Általában ezt csinálta. Félrevonult és elmerengett. A múlton a jövőn, de leginkább a jelenen, melyet átél.
Miért tart ott ahol? Miért van még itt? Miért szereti, amit csinál, és miért nem? Rengeteg kérdése volt, de egyikre sem tudta a választ. Mindig is szerette a ruhákat, és magának válogatta össze a különböző darabokat, melyeket senki más nem mert volna. Jól állt neki. Saját magát adta, és tündökölt.
Mi lett vele? Hova lett az az ember? Az a tündéri teremtés?
Fájdalmas sóhajt hallatva húzta magát össze, magában keresve a válaszokat, amikről tudta, hogy soha nem tudja megszerezni őket.
Eredetileg divattervezőnek ment volna, mert sokan dicsérték az ízlését. Az változtatott a véleményén, hogy ösztöndíjat kapott, mint modell. Azonnal rábólintott. Át sem gondolta, mivel nagy jövővel kecsegtetett neki a modell cím. Amikor először lépett ki a színfalak mögül, hogy végigvonuljon a számára kijelölt úton a szíve a torkában dobogott és bizonytalan, mégis kecses léptekkel indult meg, maga mögött hagyva a jövőjét…

- Még öt perc!- üvöltötték neki oda félvállról. Már a hiszti határán állt, mert a sminkje nem volt tökéletes. A ruha már rajta díszelgett, de a sminkesek nem voltak sehol. Arca dühös grimaszba torzult, miközben a székben ülve várt. Saját magával nézett szembe. Ujjai az egyik szemceruzával játszottak, ő maga pedig a ruhadarabokat kémlelte. A legjobb tervező ruhái, és megtiszteltetésnek érezte, hogy ő viselheti őket először. A színes anyagokat nézve felcsillant a szeme és kiragadott egy ollót a mellett sorakozó eszközök közül. Magabiztosan kezdte el átszabni a ruhakölteményt, majd egy megcsinálta magának a sminket.
- Gyere már!- üvöltötték neki oda megint. Még egyszer végignézett magán, aztán villámsebességgel rohant is el, nehogy észrevegyék a változásokat.
Egyik lábát tette a másik után, és őszinte mosoly terült szét az arcán.

Key másnap meggyötörten ült egy székben, összehúzva magát, és úgy tűrve a neki szóló szitokszavak tengerét. Nagyon nagy sikert aratott, de a károk is észrevehetőek voltak. Ő maga is tudta, hogy ez lesz, mégis kockáztatott. Visszagondolt az érzésre, mely átjárta a testét és a lelkét egyaránt. mikor a taps felhangzott. Teljesen megérte…

A fehér vászon előtt. Feszes, fekete csőnadrágban, fehér, ujjatlan pólóban, szőke hajjal és tökéletes megjelenéssel. Úgy mozdult, ahogyan a fotós kérte. Vadítóan meredt a kamerába, vagy éppen az igazán jóképű újonc szemeibe. Be kellett vallania, hogy zöldfülű létére igazi profi. Viszont azt is látta a tekintetében, hogy máshová húz a szíve.
A kis pár perces pihenőben odament hozzá, ezzel megzavarva őt a képek elemzésében.
- Teljesen felesleges. Jók lettek, Hyung!- érintette meg a másik vállát.
- Ezt honnan tudod?
- Én voltam a modell- húzta féloldalas mosolyra az ajkait. – Meg ügyes vagy, annak ellenére, hogy nem vagy a szakmában valami hosszú ideje.
- És ezt honnan tudod?- tette le a gépet.
- Mindent tudok a fotósaimról. A neved Cho Kyu Hyun és idősebb is vagy nálam. A mozdulataidból pedig látszik, hogy még új vagy a szakmában. Nem ér olyan aranyosan elpirulni, Hyung- Key végigsimított az idősebb felkarján. Egyik kezével hátratúrta a haját, és úgy szemeztek egy darabig.
- Neked sem ez az álmod, igaz?- tette fel a kérdést teljesen váratlanul Key.
- Valóban nem- jött a válasz. Szótlanul néztek egymás szemeibe, aztán a modell fogta magát, és átszelve a köztük lévő távolságot átölelte az idősebbet.
- Még nem késő! Ne várd meg, hogy elnyeljen ez az iparág. Semmi jó nem lesz belőle…
- És ha én maradni akarok, akkor mi van?
- Higgy nekem. Nem szeretnél maradni- fúrta szőke buksiját a másik vállába.
- És ha azt mondom, hogy nem magam miatt jöttem ide?- Key meglepetten hátrált egy lépést.
- Nem magad miatt…- ismételte meg a szavakat maga elé bámulva. – Van olyan, hogy nem magad miatt? Akkor ki…?
- Ez maradjon az én titkom. De úgy érzem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá- visszahúzta Keyt a karjaiba, és kezét a derekén kulcsolta össze, arra kényszerítve a másikat, hogy a nyakát fogja körül. – Minden pillanattal egyre közelebb.
- Még most el kéne menned. Ha vége a fotózásnak lépj ki. Semmi jó nem vár rád az elnyomáson kívül. Senki nem ér meg ekkora áldozatot- suttogta az idősebbik fülébe.
- Nekem megéri…

A fotózás után Key mindenkit körbejárt. Hajlongott és megköszönte a munkát, ahogyan azt szokás és illik. Mosolygott, bár legbelül már sírt a sok megerőltetéstől és legszívesebben már el is aludt volna egy kényelmes ágyban.
- És velem mi lesz?- a hang hallatára megfordult, és a komoly tekintettel nézett a másik szemeibe.
- Van egy olyan érzésem, hogy még találkozunk, Hyung- adta meg a legésszerűbb magyarázatot.
- Valóban- nyújtotta ki a jobbját. – A nevem Cho KyuHyun. Örültem a találkozásnak!
Key hezitált, végül ösztöneinek engedve inkább egy enyhe, alig észlelhető puszit lehelt az idősebb arcára. Tudomást sem véve a kérdő tekintetről meghajolt.
- A nevem Kim KiBum. Remélem, hogy még összefutunk- kacsintott egyet, majd integetve lépett ki az épület kapuján. Nem nézett vissza, pedig tudta, hogy egy bizonyos tekintet nem hagyja menekülni. Az autóban ülve elsőlátásra érzelmek nélkül nézte a forgalmat, viszont aki jól ismerte, az tudta, hogy csak izgatott.
- Nagyon is remélem- motyogta magába fojtva egy széles vigyort. 

Némán zokogva-BTS /VMin/

Lassan ültem fel az ágyban. A takaró megint a nyakamig volt húzva, mint minden egyes reggelemen. Sosem értettem, hogy miért voltam így… Talán fáztam.
Megdörzsöltem a szemeimet és ásítottam egyet. Nagyra tátott szám elé helyeztem a kezemet, és nyújtózkodva álltam fel. Ahogyan meztelen talpam a hűvös padlóhoz ért, kirázott a hideg. Megborzongtam, majd a fürdő felé vettem az irányt. Nyugtalan csend vett körül. Nem hallottam a madarak csicsergését, a bőröm csattanását a kövezeten, és a csapból folyó víz hangja sem ért el a tudatomig.

Mosolyogva néztem szembe magammal a tükrön keresztül, és igazítottam egyet kócos, barna hajamon.

Az utcán haladva próbáltam eltűnni, beleolvadni a tömegbe. Nem laktam messze a kórháztól, de így is több zebrán kellett átmennem, mint akartam volna. Utáltam őket. Ha az ember nem hallja, hogy jön az autó, és nem is látja, mert másfelé néz, aztán még az is ott van, hogy nem tud segítségért kiáltani… borzalmas. Fülhallgatóval a fejemen mentem, hogy legalább arra legyen mentségem, hogy miért nem hallok. Általában bömböl belőle valami…
Folyamatosan a cipőmet bámultam, és teljesen belefeledkeztem egy kavics rugdosásába. Egy erős lökést éreztem, majd fájdalmat. A fülhallgató lesett a fejemről és a földön landolt. Értetlenül néztem rá, kezeimmel pedig a hátam mögött támaszkodtam. Kérdőn pillantottam fel, és egy aggódó szempárral találtam szemben magam. Egy jóképű fiú állt felettem a kezét nyújtva felém, gondolom, hogy felsegítsen. Mozgott a szája, de nem hallottam semmit. Olyan gyorsan hadart, hogy még a szájáról sem tudtam leolvasni, hogy mit akar. Fürkésztem az arcát, és ahogyan a szemét vettem figyelembe, feltűnt, hogy enyhén ki van húzva. Elpirulva hajtottam le a fejemet, mert beugrott, hogy nem tettem fel sminket. Kórházba sosem hordok ilyesmit, és… nincsen szép arcom.
Sietősen meghajoltam, aztán csapot-papot otthagyva rohantam át az úton. Egy autó hirtelen fékezett mellettem, de nem esett semmi bajom, és a forgalom sem akadt meg. Csak kaptam egy-két lenéző tekintetet a hátamra, de semmi különös. Egy sikátorba bekanyarodva a falnak döntöttem a hátamat és leereszkedtem a talajra. Kezemet a szívemhez raktam, és éreztem, hogy ver. Hallottam a fülemben a gyors ritmust, és ez mosolyt csalt az arcomra. Elindultam egy tetszőleges irányba, és úgy döntöttem, hogy soha többé nem akarok függeni a kezelésektől. Minél több dolgot ki akartam próbálni minél rövidebb idő alatt. Vidáman szökdécseltem az utcán, és a beszélgető embereket figyeltem.
„Mit szeretnék megtenni az életben?” Ez a kérdés gondolkoztatott. A fiúra gondoltam, és a fesztelen mosolyára, a be nem álló szájára. Apró, mégis izmos, és kidolgozott alakjára. Visszagondolva élni volt kedvem, és nem bizonytalanul élni le minden napot. „Úgyis tudom, hogy mi lesz a vége, akkor meg minek titkolni?” Aznap nem mentem el a kórházba.

Egy hónap alatt többet éltem, mint mióta megszülettem. Nem jártam be a kezelésekre. Szívesebben próbáltam ki új dolgokat, amiket eddig nem mertem. Mindennap kimentem az utcára, és meg is bámultak a hajam miatt. Merészen kipróbáltam egy ritkább színt, így narancsszínben pompáztam. Sokat mosolyogtam, és nem volt mitől félnem. Az utcán soha nem álltam meg félve a zebránál, csak átrohantam. Semmi bajom nem lett egyetlen alkalommal sem, de jól esett érezni, hogy ver a szívem. Mert azt halottam. Adrenalin függő lettem talán, vagy nem is tudom, de végre jól éreztem magamat a bőrömben.

Sorra teltek a napok, és én egyre vidámabb lettem. Három hónap eltelt. Többször is összefutottam azzal a fiúval, de csak összemosolyogtunk és mentünk is tovább az utunkra.

A negyedik hónap elején szokásomhoz híven éppen az utón rohantam át. A mosoly ott volt az arcomon. Teljesen hozzászoktattam magam ahhoz, hogy nem hallok semmit. A látásom erősödött, így olyan dolgokat is észrevettem, amit mások figyelembe sem vesznek.
Éppen csak leléptem a padkáról, mikor egy erős rántást éreztem a karomon. A következő pillanatban egy kocsi süvített el tőlem csupán pár centire. Nem igazán lepett meg a dolog. Mindenre fel voltam készülve. Teljesen higgadtan álltam fel. Leporoltam a nadrágomat, és kíváncsian fordultam meg, hogy lássam: kinek voltam olyan fontos. Meglepetésemre a ’helyes fiú’ állt mögöttem. A tekintetünk találkozott. Mozgott a szája, vagyis folyamatosan beszélt hozzám. Elég hangos is lehetett, mert rosszalló tekinteteket is kapott, és az arca is dühös volt. Nem hallottam, hogy mit mondott nekem, de nem a legszebb dicséret lehetett. Ennek ellenére csípőre tett kezekkel vártam, hogy mikor fejezi be. Pár perc után is csak dumált, ezért fogam magam, és elindultam az ellenkező irányba. Erős szorítást éreztem a csuklómon, mire enyhén felszisszentem. Fájdalmasan lassan fordultam hátra. Legszívesebben visszaordítottam volna. Már nyitottam is a számat, hogy mondok valamit, de beugrott, hogy ez sem fog menni. Legyőzötten pillantottam rá, majd kirántottam karomat a szorításából és elrohantam. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a szempárt. Csillogó volt, és élettel teli. Az enyém teljes ellentéte.

Egy hétig nem mozdultam ki a lakásból. Talán akkor idegesített először, hogy nem tudom kifejezni magam, de még csak azt sem tudom, hogy mit mondanak nekem. Nem tudom hogyan kéne reagálnom és hogy mire.
A fürdőszobában álltam a mosdókagylónak támaszkodva. Reggel mentem be, és egészen estig csak magamat bámultam, hátha észreveszek valami újat a tekintetemben, de csak a szokásos páncél mögé bújt magányos, gyenge ember nézett vissza rám. Semmi életkedv. Akármennyire is áltattam magam, semmi érdekeset nem láttam. Idegesen, könnyes szemekkel bokszoltam a sima felületre. A sok csillogó szilánk felsértette a kezemet, majd a csempéken landolt. Olvastam, hogy csörömpölő hangja van, de nem tudtam mihez kötni a dolgot. Erőtlenül rogytam térdre. Könnyeim az itt-ott véremtől vörös kőre zuhantak. Keservesen, némán sírtam fel.

Friss, fehér kötéssel a kézfejemen és a térdeimen sétáltam haza felé. Ráérősen tettem egyik lábamat a másik elé. Kezeimet zsebre tettem, hogy ne virítson a géz. Fejemet lehajtva mentem előre elmerülve a gondolataimban. Mindig is csak ketten voltunk: én és a végre nem hajtott terveim, borús gondolataim. 
Egy tenyér nehezedett a vállamra, mire kelletlenül megfordultam, de nem emeltem fel a fejemet. Nem akartam senkinek sem megmutatni a kisírt szemeimet. Mellesleg sminket sem tettem fel, hogy esetleg jobb legyen. Gyengéd érintést éreztem az államon, ahogyan felemelik a fejemet. Tudtam, hogy kire számítsak. Már a bódító illatáról felismertem. Hagytam, hogy az arcomat nézze, de azért sem engedtem, hogy elkapja a tekintetemet. Kitartóan csak a cipőm orrát bámultam. Kezét az arcomra helyezte, és végigsimított rajta. Tudtam, hogy beszél. Éreztem, hogy közölni akar valamit. Beharaptam alsó ajkamat és nem is engedtem ki a fogaim közül. Egyre erősebben haraptam, míg végül a vér vasas ízét nem éreztem a számban. Ekkor ráemeltem a tekintetemet, és szóra nyitottam a számat.
Nem értelek- tátogtam felé, és reméltem, hogy megérti. Újra gyors hadarásba kezdett. Nem tudtam leolvasni a szájáról semmit sem. Most én ragadtam meg a vállát, hogy magamra vonjam a figyelmét.
Én nem értelek- formáztam a szavakat. Szemei elkerekedtek, vagyis értetette. Percekig csak egymást bámultuk, aztán a zsebébe nyúlt, és elővette a mobilját. Feloldotta a zárat, és pötyögött valamit, aztán elégedett mosollyal elém tartotta.
Akkor használjunk telefont, oké? Nem akartam elhinni, hogy ezt írta. Mindenki, aki megtudta, hogy nem tud velem rendesen kommunikálni egyszerűen hátrahagyott. Remegő kezekkel elvettem a telefont, majd a szemeibe néztem. Őszinte érdeklődést véltem felfedezni bennük. Még mindig nem hittem el.
Ez most komoly? Nem igazán tudtam, hogy mit kéne írnom. Nem tudtam, hogyan kéne viselkednem vele.
Teljesen. Hogy értetted, hogy nem értesz? Mármint… nem hallasz? Sóhajtva olvastam a rövidke szöveget. Visszatöröltem és bizonytalanul kezdtem neki a válasznak. Magamnak már bevallottam, hogy reménytelen eset vagyok, de másnak még soha nem ’mondtam el’ az orvosomon kívül. Még a családom tudott róla, de tőlük megszöktem, mert nem akartam teher lenni. Nehéz volt.
Nem hallak. Nem hallok. És őszintén talán jobb is így. Nem néztem, hogy erre mit reagál.
Miért jobb? Nem szeretnél hallani? Azt hiszed, hogy ennyire rossz a hangom? Kénytelen voltam elmosolyodni. Azt sem tudom, hogy milyen egy hang. Örülnék, ha hallanék egyet.
Biztos gyönyörű a hangod. Azért gondolom így, mert nem hallom, hogy mit gondolnak rólam. Nem szeretném hallani a sok sajnálatot.
Teljesen megértem. Hálásan elmosolyodtam, de meg is lepődtem, ahogyan tovább írta a szöveget. Nem ülünk be valahova enni? Éhes vagyok. :P Enyhén megráztam a fejem, de kérlelő tekintete meggyőzött, és végül jeleztem, hogy felőlem mehetünk. Megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. Éreztem, hogy elpirulok. Nem akarom, hogy lemaradj, vagy elvessz. Aztán zsebre rakta a telefont.

Végig nagyon kedves volt velem. Egy otthonos, családias hangulatú étterembe mentünk be. A hátsó asztalok egyikénél foglaltunk helyet. Megkérdezte, hogy mit ennék, én pedig rámutatattam. Míg én csöndben ültem, ő ledarálta a pincérnek a rendelést, aki aztán sietősen ott is hagyott minket.
Nem veszélyes egyedül élned? Nem vártam, hogy elém rakja a telefont. Nagyon elvoltam azzal, hogy ujjaimat tördeljem zavaromban.
Már megszoktam. És én döntöttem így, szóval vállaltam a következményeket is. A válasz megírása után visszatértem előző elfoglaltságomhoz, vagyis az öncsonkításhoz.
Biztosan magányos vagy. L Felnevettem, ahogyan megpillantottam a kis smyle-t. Felpillantva hasonló arckifejezést véltem felfedezni rajta. Aggódó tekintete a szívemig hatot. Gyorsan visszanéztem a képernyőre.
Már megszoktam. Nem olyan nehéz. Meg minek nekem barát, ha úgy sem tudok találkozni vele? Megvontam a vállamat, mikor kérdő tekintettel nézett rám.
Szóval nem akarsz barátokat? Akkor én most egy szó nélkül el is mehetnék. Az sem érdekelne?
Nem erről van szó. Reagáltam gyorsan. Te túl jó vagy hozzám.
Körbepillantottam a helyiségben és nem tudtam nem észrevenni, hogy néhány asztallal arrébb egy csapat lány ül, és néha-néha összenevetve lopva felénk pillantgatnak. Ekkor kíváncsian végignéztem beszélgető partneremen. Beugrott, hogy még a nevét sem tudom, ami egy kicsit elszomorított. Tudtam, hogy nem engem néznek, mert sütött rólam az önsajnálat és a szörnyen szánalmasan festettem. Viszont ő már messziről kirítt a tömegből. Alacsony termete ellenére szépen ki volt dolgozva a teste, ami még pólón keresztül is kitűnően látszott. A haja is természetes fekete volt, a mosolya pedig gyönyörű. Nagyot sóhajtva néztem végig magamon is. Lógott rajtam a póló. A térgatya alól virított a fehér kötés. Semmi izom nem volt rajtam. Csont és bőr voltam. A kezem is be volt kötve, és a szemem is biztosan fel volt dagadva, ami csak még jobban fokozta az amúgy is szánalmas kinézetemet.
Pedig még alig beszéltünk valamit. J Ennyiből még nem tudod megállapítani, hogy jó vagyok-e, vagy sem. Az is lehet, hogy valami pedofil állat vagyok, és bármelyik pillanatban neked eshetek.
Miért állítod ezt? A pedofil állatok csak szépekre pályáznak, akik tudnak beszélni, és még hallják is őt. Fintorogva nyújtottam neki vissza mobilt.
Ezt úgy mondod, mintha te nem lennél szép.
Mert nem is vagyok.
És te miért állítod ezt? Válasz helyett csak megráztam a fejemet, jelezve, hogy erről nem szeretnék beszélni.
Kihozták az ételt, és azzal voltunk elfoglalva. Mindketten belefeledkeztünk az evésbe. Nagyon kicsi falatokban helyeztem a számba az ételt, és néha a fájdalom is belenyilallt a kezembe.
Hogyan hívhatlak? Csúszott elém a telefon egyből azután, hogy letettem a kanalat.
Elgondolkoztam a válaszon. Nem akartam kötődni senkihez, mert tudtam, hogy mi lenne a vége. Mégis… Nem akartam megbántani azzal, hogy lekoptatom azzal, hogy ’nem mondom meg’. Aztán eszembe jutott a lehető legjobb megoldás.
V. Írtam válaszként. Ez volt a kórházi azonosítóm, vagyis ez is én vagyok. Furcsán nézett rám egy darabig, de nem volt ideje reagálni, mert mellénk lépett az egyik lány attól az asztaltól, amit már észrevettem. Pirulva motyogott valamit, aztán rám emelte a tekintetét. Én értetlenkedve néztem a lányt, aki hozzám beszélt. Végig a szemembe nézett, de… Így sem értettem. Kérlelően pillantottam Mr. Helyes Pasira, hogy csináljon már valamit. Megragadta az ép kezemet, amivel az asztalon támaszkodtam. Összekulcsolta az ujjainkat, és egy puszit lehelt a kézfejemre. Pirosabb voltam, mint a legérettebb paradicsom, ő viszont teljes higgadtággal fordult vissza a csajhoz.
Az én nevem JiMin. J

Ma nem mész el a kórházba? Kérdezte JiMin az egyik pénteken. Szinte minden egyes nap összefutottunk egy kis időre, és valamennyire sikerült megnyílnom neki. Elmondtam, hogy szerdánként jártam rutinkezelésre.
Tegnap voltam. Vallottam be neki. Azért nem tudtunk találkozni. Bocsánat, hogy nem mondat el.
Semmi baj. Megértelek. 
Egy padon ültünk a parkban. A fa árnyékot és ezzel együtt védelmet is nyújtott nekünk. Fejemet izmos vállára hajtottam. Időközben hajam eredeti színére váltottam vissza. A sötétbarna tincsek a szemembe hullottak, de nem zavart.
Meséltem már, hogy hogyan jutottam el idáig?
Még nem tiszteltél meg vele, V. Mosoly kúszott az ajkaimra, ahogyan olvastam a sorait. Napról-napra egyre jobban lenyűgözött, hogy milyen baráti, de mégis udvarias hangnemben beszél velem.
Még kicsi voltam. Nagyon szerettem énekelni, és fel is vettek gyakornoknak az egyik ügynökséghez. Boldogan emlékeztem vissza azokra a szép időkre. Születésem óta jó hallásom volt a zenéhez. Sokan mondták, hogy különleges tehetség vagyok. Fokozatosan romlott az állapotom. Azzal kezdődött, hogy összeestem az egyik próbán. Nem volt semmi komoly, de sokan aggódtak. Talán csak én voltam teljesen nyugodt, mintha sejtettem volna valamit. Áthajolt a vállam felett és úgy olvasta, amit írtam. Közben cirógatta a nyakamat, vagy a hajammal játszott. Napokra bent tartottak, de semmi különöset nem találtak. A következő eset a táncpróbán volt. Nem hallottam teljesen a zenét. Letudtam úgy, hogy múlandó rosszullét, de nem lett jobb. Aztán eljutottam odáig, hogy semmit nem hallottam. Így nem mertem énekelni, és beszélni sem. A következő kórházi kezelésen kimutatták a betegség pontos okát. Stabil állapottal engedtek ki. Csak mostanában kezdett meg rosszabbodni a helyzet. És… Nem tudtam folytatni. Egy könnycsepp landolt a telefon képernyőjén. Fejemet a vállába fúrtam, és rázkódó vállal sírtam, de nem lett jobb.

Már előre félve mentem át az úton, hogy szembe nézzek vele. Elhatároztam magamban, hogy senki nem lesz fontos a számomra, de ő sikeresen meghiúsította ezt a tervemet. Próbáltam szép lenni, ami úgy nagyjából össze is jött. Nagy nehezen sikerült csak visszatartanom magamat, hogy ne forduljak vissza és rohanjak el, vagy ne bőgjem el magam. Tudtam, hogy mit akarok tenni, és azt is, hogy nehéz lesz.
Szia, gyönyörűm! Köszöntött JiMin egy lágy puszi után. Nem nyúltam a telefonért, hogy válaszoljak. Fájdalmasan elmosolyodtam, és hagytam, hogy a parkba vezessen a szokásos helyünkre. Először ő ült le, és pedig kis habozás után az ölében helyezkedtem el úgy, hogy lássam az arcát. Kezét a derekamnál fonta össze. Én a nyakába akasztottam a kezeimet, és a nyakhajlatába temettem az arcomat.
Néha a kezembe adta a telefon egy-egy üzenettel, de én nem reagáltam. Mikor már este-felé járt az idő felemeltem a fejemet, és egyből az ajkaira tapadtam. Csak ki akartam élvezni az utolsó pillanatokat, mielőtt végleg elhagyom.
Szakítani akarok! Nem vártam meg, míg reagál. Felálltam, és elrohantam egyenesen a kórházba.

„Ha a rák elterjed, már nem szabad tartanom a kapcsolatot senkivel!”

---

JiMin fáradtan kelt fel a telefonja jelzésére. Nem az ébresztő volt, hanem egy üzenet. Feloldotta a zárat, és hunyorogva nézte, hogy mégis ki zargatta ilyen korai órában. Többször is újra meg kellett néznie, hogy biztos attól a személytől jött-e az üzenet, akit a feladó nevéhez írtak. Nem állt más a levélben, csak egy név, egy hely, és egy időpont, amit a mai napnak jelöl. JiMin idegesen pattant fel. Már semmi nyoma nem volt annak, hogy bármikor is fáradt lett volna. Még korán volt, és az üzenet délutáni találkát írt, de nem izgatta. Egy óra alatt elkészült, majd a nappalijában ülve nézte a kattogó faliórát. Néha újra megnyitotta az üzenetet, hogy el tudja olvasni. Egyszerűen nem hitte el, hogy a személy, aki elrabolta a szívét, majd eldobta magától újra találkozni akar vele.
Visszagondolt az első találkozásukra. Mesebeli volt az egész és olyan hihetetlen. Majdnem elütötték, de ő megmentette. Már nem is emlékezett, hogy mit hadart neki, de nem is volt lényeg. Egy életre belevésődött az agyába az a gyönyörű, elpirult pofi.
Aztán ott volt az éttermes sztori. Akkor jött rá, hogy neki tetszik a másik. Nagyon jól állt neki a narancsos haj, és meg sem lepődött azon, hogy az egyik lány odajött hozzá. Kedvező helyzet volt, és ki is használta. Önzően azt mondta, hogy együtt vannak, és így küldte el a lányt. Kihasználta a helyzetet, hogy neki legyen jó, de már egy picit sem bánta.

Pontban délutáni két órakor felpattant, és cipőjét felhúzva kilépett az ajtón, hogy időben odaérjen a megbeszélt helyszínre. Nem tudta, hogy merre van, így azt az időt is beleszámolta, mert azelőtt még soha nem járt azon a helyen. Nem is volt neki ismerős.

Három óra előtt néhány perccel ott állt a robosztus, feketére festett vaskapu előtt. Már többször is ellenőrizte, hogy biztos jó helyre jött-e, de semmi eltérés nem volt. Az egyik kisebb résbe egy boríték volt csúsztatva, az ő nevével ellátva. Elemelte és kinyitotta. Azt gondolta, hogy ez az egész csak valamilyen játék, és V valahonnan a közelből figyeli.
A borítékban két szám volt felírva egy papír fecnire. Egy sor és egy oszlop…
Azzal bizonygatta magát, hogy V egyik rokona talán, és ő ott fogja várni, hogy a karjaiba vesse magát. Viszont ő sem hitt magának. Valahol belül tudta, hogy mi fogja őt várni. Mégis megindult, és emelt fővel kereste a megfelelő sírkövet.
A megfelelő sorba befordulva már messziről szembetűnt neki a sor végén díszelgő márványlap. Semmi díszítés nem volt rajta, ami arra utalna, hogy nem régiben temettek ide valakit.
A kő előtt megállt, és elolvasta a feliratot. A szeme könnybe lábadt, és kezét a szája elé tette, hogy ne sírjon fel hangosan. Erőtlenül rogyott térdre.
A szél épphogy csak lengedezett, mintha őt szerette volna nyugtatni gyengéd simogatásával. A madarak, akik eddig követték az útját már nem voltak sehol, és a csicsergés is abbamaradt.

Egy órán keresztül csak ott térdelt, és ha nem is sírt, de folyamatosan remegett. Egy érintést érzett a vállán, de mire hátrafordult már senki nem állt ott. Csupán egy újabb boríték árválkodott magában a koszos földön. Szemeit megtörölve vette kezei közé, majd felbontotta. Egy szép papír volt benne. Egy kézzel írt levél.
Újra és újra elolvasta az egészet, de nem akart hinni a saját szemének sem. Kétségbeesetten futotta át a sorokat, hátha rosszul látja, de mindig ugyanaz tárult a szemei elé. Végül a hideg márványhoz érintette a kezét, majd egy enyhe csókot lehelt a sima felületre.
- Soha nem foglak elfelejteni- suttogta, és hagyta, hogy a könnyei újra átszeljék az arcát, és végül a sírköre hulljanak.

„Kedves Park JiMin…

Nem tudtam, hogy hogyan kéne nekiállnom ennek a kis levélnek. Egész sokáig halogattam is, de nagyon nehéz volt.
Emlékszel még, mikor azt meséltem, hogy hogyan lettem ilyen nyomorult? Nem egészen úgy történt…
Már kiskoromban tudtam, hogy nem lehet nagy jövőm, mint idol, de mindenáron azt akartam, hogy ez az álmom teljesüljön. Naiv gyerek fejjel azt hittem, hogy lehetséges, hogy soha nem leszek szerelmes. Csak a munkámnak akartam élni.
Csodák-csodájára elfogadták a jelentkezésemet, és átmentem a meghallgatáson. Látták az orvosi papírjaimat, vagyis tudtak a kezdetleges rákról, de nem törődtek vele, ahogyan én sem. Mikor összeestem bent akartak tartani, hogy essünk túl a műtéten, de túl nagy volt a kockázat, amit nem voltam hajlandó vállalni. Inkább magamba fojtottam a sok fájdalmat. A táncórákon hangosan szólt a zene, és nagy részben a hallásomra és a hangomra kellett támaszkodnom, ami sokat súlyosbított a helyzetemen. Azt hittem, hogy vagyok olyan erős, hogy megálljam a helyemet, de ez nem történt meg.
Próbáltam énekelni, de nem jött ki hang a torkomon. Próbáltam követni a többiek mozgását a táncórákon, de nem éreztem a ritmust. Nem hallottam a zenét.

Szöulba küldtek kezelésekre, mert csak itt látták a reményt. Azt mondták, hogy itt megvannak azok az orvosok, akiknek van megfelelő szakértelmük.
Akkor is kezelésre mentem, mikor összefutottunk. Te változtattad meg az életem. Hosszú idő után akkor hallottam újra. Gyönyörű volt. Éreztem, hogy ver a szívem. Bennem volt a ritmus. Aznap már kihagytam a kezelést, s utána nem is mentem be többet. Éreztem, hogy már nincsen hátra sok, így minél több dolgot ki akartam próbálni. Mosolyogtam, de belül sírtam, hogy itt kell hagynom ezt a világot, még akkor is, mikor nem találtam benne a helyem. Ezt nem nekem találták ki.
Aztán összejöttünk, és kötődni kezdtem hozzád. Végzetes hiba volt, de ez is benne volt a pakliban. Számítanom kellett volna rá, mégis elővigyázatlan voltam. El sem tudod képzelni, hogy hányszor üvöltöttem volna a nevedet már messziről, vagy mondtam volna ki, hogy szeretlek. Nekem ez nem adatott meg. Cselekedni pedig világéletemben gyáva voltam.
Ha ezt a levelet olvasod, akkor valószínűleg már a földben fekszem, vagy el vagyok hamvasztva… Szörnyű nem igaz? Életem legnehezebb döntését hoztam meg akkor, amikor szakítottam veled. Remélem megérted, hogy csak miattad tettem. Azt hittem, hogy így mindkettőnknek könnyebb lesz. Tévedtem.
Már éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok… Nem volt étvágyam, és inni is nehezemre esett. Nem akartam, hogy láss szenvedni, így inkább csak még jobban bántottam magamat-és téged is.
Hiszek benne, hogy meg tudsz bocsájtani, és nem haraggal válsz el tőlem.
Tudom, hogy találsz majd magadnak valakit, aki sokkal jobb nálam. Tud nevetni, szépen mosolyogni. Ki tudja fejezni magát szavakkal és azok nélkül is. Ő majd hallani fogja a hangodat, ami nekem nem adatott meg. Ha szembejön az utcán, nyugodtan szólítsd le, vagy csak menj neki. Mentsd meg a haláltól, ahogyan velem is tetted. Szeresd majd teljes szívedből, ahogyan én szerettelek és még most is szeretlek téged.
Soha nem hittem abban, hogy van sorsunk, vagy vannak védő angyalok, de ha odafent valahol mégis ez vár, örökké melletted leszek.
Nem várom el, hogy hozz virágot, vagy látogass meg, mert aminél most vagy, az csak egy kő. Nekem az is elég, ha egy apró kis helyet továbbra is kapok. Vagy csak néha jusson eszedbe a srác, aki nem tudott beszélni, nem hallott semmit, és egy betű volt a neve.

Fentről vigyázok rád, JiMinie:

Kim TaeHyung”

Az élet -EXO, Super Junior /YiXing, ShinDong/

Általában az álmaimba menekültem. Sebezhető voltam és gyenge. Talán túlságosan is.
Ennek viszont volt egy jó oldala. Megálmodtam az életemet. Én voltam a rendező, és nem volt főszereplő. Nem találtam meg a személyt, aki mindennek megfelel, így hát mellékszereplők közreműködésével folytak az előadások. Egy ideig nem nagyon izgatott a dolog, hiszen nem kellett nekem senki, aki betölti a szerepet. Nem voltam az a fajta ember, akit könnyen lehet befolyásolni. Szerettek bántani,- ez tény –de ha valamit elhatároztam, ahhoz tartottam is magam.
Egész életemben abba a hitben ringattam magam, hogy nekem egyedül is menni fog. Hogy tudom irányítani magam körül a dolgokat. Már-már én voltam a legjobb producer, ha fogalmazhatok így.
Sorra váltak valóra az álmaim. Megvették nekem a játékot, amit annyit nézegettem, és amiért annyit hisztiztem; megkaptam a kiskutyát, amire annyira vágytam. Aztán ahogyan felnőttem és kamaszodtam változtak a dolgok. Első csók; a legszebb lány az iskolában; kitűnő bizonyítvány. Még táncolni is elkezdtem és nagyon megtetszett. Addig tartottam magam ehhez a sporthoz ameddig csak megtehettem.
Összességében jó életem volt, egy rossz szavam sem lehet. Néha bántottak, megaláztak, de ezeket úgy fogtam fel, mint az élet velejáróit. Idegesítő mellékhatások, amiket nem lehet kiküszöbölni. Vagy fapofával, néha pedig mosolyogva, vidáman néztem az általam rendezett darabot. Persze az is megesett, hogy megkönnyeztem, sírtam, esetleg dühöngtem, de ezek a ritkább esetek voltak. Inkább csak szakértő szemmel fürkésztem a színpadon kavargó tömeget és kerestem valamit. Egy apró, alig észrevehető hibát, egy ragyogó aurát, egy érdekes személyiséget, egy tökéletes alakot…
Viszonylag boldog életet éltem, de néha úrrá lett rajtam a magány érzése. Ilyenkor összefacsarodott a szívem, bepárásodott a szemem és kétségbeesettebben nézegettem az egymást kerülgető, egymás mellett elhaladó, a vidáman nevetgélő, vagy éppen mérges embereket. Többször megfordult a fejemben a gondolat, hogy egy akarok lenni közülük, hogy talán úgy könnyebb lenne.
Makacs voltam, és maradtam ott, ahol hagytak. Magányosan, egy álomban ringva.
Megtörtént már, hogy legszívesebben fejest ugrottam volna az életbe, de féltem, hogy csalódnom kell. Egyszer megpróbáltam. Mindenki undorodva fürkészett, és tartotta a minimum két méter távolságot. Legjobban mégis a megvető szavak fájtak, ahogyan-ahelyett, hogy az agyam törölte volna őket-egyenesen a szívemig hatoltak.
Abban a pillanatban összeomlott bennem valami. Már nem tudtam bízni és szeretni. Csak egy robot módjára pislogtam nagyokat az emberek felé, aki velem ellentétben kiélvezték az életük minden egyes pillanatát.
Voltak, akik nem rémültek meg egy kis döntéstől és egyből tudtak válaszolni, de a legtöbben hosszasan fontolgatták a dolgot. Érvek és ellenérvek… Teljesen felesleges.
Páholyból nézhettem a világot. Én döntöttem így, és a következményeket is vállaltam.

---

Aznap is a mindennapos, már megszokott megfigyelésen voltam túl. Elfáradtam és pihenésre volt szükségem.
Fejemet lehajtva, karikás szemekkel és kócos hajjal haladtam előre a zsúfolt utcán. Hálát adtam az égnek, hogy nem volt aznap táncórám, és egyből bedőlhettem az ágyba, ami a kicsi lakásom nagy részét elfoglalta. Egy szép nagy franciaágy, amire két havi fizetésem ráment, de megérte! A munka után a nap nagy részét úgy is fetrengéssel töltöttem, ami csak még jobban kimerített. Többször átsuhant a fejemben a gondolat, hogy ki kéne mozdulni, de nem vitt rá a lélek. Nem akartam elvegyülni és kitűnni se. Messziről akartam szemlélni, hogy ne ragadjanak meg a részletek. Nem akartam elveszni!
Már szinte éreztem, ahogyan belesüllyedek a puha matracba. Egy sóhaj szakadt ki a tüdőmből a kiérdemelt pihenés gondolatára.
Nem néztem előre. Talán így történhetett meg, hogy nekimentem valakinek-vagy ő jött nekem. Hitetlenkedve emeltem fel a tekintetemet, hogy jó neveltetésemhez híven bocsánatot kérjek, de bár ne tettem volna!
A tó melynek eddig a sima felszínén álltam teljes magányomban, hullámzani kezdett. Enyhe, alig látható fodrozódás, amit az ember észre se vesz, de az én szememet majd kiszúrta. Megremegett alattam a talaj, és pajzsom is megrepedni látszott. Egy egyszerű kis hullámtól!
Ijedten léptem hátra, ahogyan a tekintetünk találkozott. Mindent ki tudtam olvasni a szeméből. Mindent! Egy teljesen nyitott személyiség egy ilyen világban… Kockázatos.
- Elnézést!- hajoltam meg gyorsan, majd rohantam tovább, nem törődve azzal, hogy fáradt vagyok.
Kimerültségtől remegő izmokkal rogytam össze a házam előtt. Egy utolsó erőfeszítéssel feltéptem a kis lakás ajtaját és átléptem a küszöböt. Hátamat a falnak támasztottam és úgy ücsörögtem a sarokban. Egyedül, a gondolataimba merülve, és valami furcsa, oda nem illő érzéssel a szívemben. Nem gondoltam volna, hogy ilyen módon érint majd a tudat, hogy megtaláltam, hogy végre van valaki, aki megfelel. Még nem voltam kész…

---

Azóta szinte minden egyes nap láttam szembe jönni azon az utcán. Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, hogy addig nem vettem észre. Messziről virított a tömegben. Néha éreztem magamon barátságos, őszinte tekintetét, de nem volt valószínű, hogy direkt nézett engem. Egy senki voltam unalmas múlttal, és szürke aurával.

---

A hátamat a falnak döntve álltam és néztem a társaimat. Főpróba előtt voltunk, így értelemszerűen az a ruha volt rajtunk, amiben fel fogunk lépni. Nem igazán túlozták el, és valami szörnyen állt rajtam, de ez mellékes volt. Sajnálatomra nem sokáig támaszthattam a falat, mert jött az edző bá’ és be kellett állnunk a helyünkre. A zene elindult és teljesen egyszerre kezdett el mozogni mindenki. Nem hiába voltunk profik.
Aztán valami olyasmi történt, ami talán még soha, mióta abba az épületbe és azon belül is abba a bizonyos terembe jártam edzeni. A zene leállt.
Értetlenkedve fordultunk egymás felé, hogy „akkor most mi van?”, de egyből megkaptuk a választ, ahogyan az ajtó kinyílt. A szemeim kétszeresükre kerekedtek és legszívesebben elsüllyedtem volna. Zavartan húztam össze magamon a pulcsit és a terem túlsó felébe hátráltam, hogy megfelelő takarásban legyek. Ő volt az!
- Az úr Shin Dong Hee- szólalt meg az edző. Mélyen meghajoltunk felé. Napszemüvege takarta a szemét, de tudtam, hogy ő az. Követtem a többiek példáját, de mikor azt kérte, hogy sorakozzunk fel, már gyöngyözni kezdett a homlokom.
Követtem az utasításokat, és imádkoztam, hogy ne ismerjen fel. Imáim valahol elkeveredtek, mert csak előttem állt meg. Lejjebb tolta a szemüveget az orrán. Egyenesen a szemimbe bámult, és én megint elvesztem.

- Ő lesz az!- mondta edző bá’ úrnak és megragadta a karomat. Lesütött szemmel ballagtam ki a helyiségből egyenesen a folyosóra. Nem pillantottam fel rá, amíg meg nem állt, és ő sem nézett rám.
Az ajtón, ami előtt megtorpantunk egy névtábla fityegett az ő nevével díszítve. Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Megdörzsöltem a szemeimet és pislogtam párat, hogy megbizonyosodjak róla, hogy jól látok.
- Ööö…- nyekegtem. Még tartotta az egyik karomat. Kíváncsi szemekkel nézett rám és szinte a pillantásával elérte, hogy megbízzak benne és minden titkomat rábízzam.
Megmakacsoltam magamat, és megkeményítettem a tekintetemet.
- Téged választottalak, szóval több tisztelet- mondta mosolygós hangon, majd kinyitotta az ajtót. Belépve egy irodában találtam magam. Legalábbis annak tűnt. Ha nem veszem figyelembe, hogy több ajtó is nyílik a nagy szobából, tökéletesen átadta, amit egy iroda szokott, de mégis… otthonosabb volt. Miután kibámészkodtam magam újra megszólalt. – Itt lakom- közölte a tényt, napszemüvegét letéve az íróasztalra. Levette a zakóját és felakasztotta a fogasra. Én csak szorosabban húztam magam köré a vékony pulcsit.
- Nyugodtan ülj le. Mindjárt jövök, és akkor mindent megtudsz. Csak türelem- azzal el is tűnt az egyik ajtó mögött, én pedig-talán életemben először- őszinte kíváncsisággal vártam, hogy mi lesz ebből.

---

Egy hónap telt el azóta, hogy beléptem az irodába, ami azóta már az én otthonommá is vált. Otthagytam a kis, sötét zugot, és odaköltöztem Hyunghoz. Hatalmas lehetőséget ajánlott, amit nem lehetett visszautasítani. Két hónap edzés Kim Dong Hee Hyunggal, aztán egy szóló fellépés egy nagyszínpadon. Sokat kecsegtető, visszautasíthatatlan ajánlat, amit persze gondolkodás nélkül elfogadtam. Életemben először nem fontoltam meg egy dolgot, és az egész életem megváltozott.
Mindennap keményen edzett engem. Sokat fejlődtem, és talán jobb lettem, mint valaha. Könnyebben nyitottam az emberek felé, és Dong Hee Hyunggal is remekül összebarátkoztam. Minél többet megtudtam róla, annál jobban beleszerettem. A személyiségébe és a teljes valójába. Elragadó volt, ahogyan segített, mikor nem értettem valamit, vagy nem ment egy mozdulat. Rideg profizmussal kezelte a helyzeteket, de folyamatosan mosolygott. Néha azon kaptam magam, hogy az én arcomon is szétterül egy kisebb vigyor. Ilyenkor mindig elpirultam és máshová néztem, de ő minden alkalommal megnyugtatott, hogy jó áll.
Akkor is. Látta, hogy tényleg végem van, és egy pohár hideg vízzel ajándékozott meg, szokásos mosolya mellett. A szívem nagyot dobbant, ahogyan egy pillatara összeért a bőrünk. Nem néztem fel rá, csak a pohárra koncentráltam, és arra, hogy a kezem folyamatos remegésétől ne essen ki a kezemből. Elég ügyesen sikerült kontrollálnom a remegést, és meg is ittam a vizet. Az üvegpoharat letettem magam mellé földre, és megfordulva már a hátamat döntöttem a tükörnek.
- Már csak két hét- ült le mellém igencsak közel Hyung. Csak az ölemben lévő kezeimet néztem, és idegesen tördeltem az ujjaimat.
Egyik karjával átölelte a vállamat és magához húzott, hogy egy puszit nyomjon a fejem tetejére. Mozgolódtam egy darabig, de végül megtaláltam a számomra is kényelmes pozíciót, és úgy ültünk tovább.
- Figyelj csak, Hyung! Mi lesz, ha vége a fellépésnek?- néztem fel rá kíváncsi szemekkel. Ha vele voltam sosem féltem nyitott lenni.
- Kötök veled egy újabb szerződést… gondolom…- vakarta meg a tarkóját. Tekintetemmel végigmértem kicsit duci arcát, aztán kisebb hezitálás után nyomtam rá egy puszit.
Csodálkozva nézett a szemeimbe, amiből ezúttal nem rejtettem el semmit. Fürkészett egy ideig, amit végig izgultam és idegeskedtem. Féltem, hogy mit fog szólni, de csak szorosabban húzott magához, és megint kaptam egy puszit.
- Köszi, hogy őszinte vagy- suttogta a fülembe. Egy kis csókot is kaptam rá, amitől enyhén felsóhajtottam.
Amint eljutott az agyamig, hogy én mit is tettem, kezemet a szám elé kapva pattantam fel és rohantam a terem másik felébe. Nevetgélve szemeztünk egy darabig, aztán felállt és felém kezdett sétálni. Teljesen lefagytam, és csak álltam egy helyben. Egészen közel hajolt, miközben végig a szemeimbe nézett. Jobb kezével a fejemnél támaszkodott, a ballal pedig mellettem kutakodott, míg meg nem állapodott egy helyen. A zene újra szólt a magnóból, ő pedig mosolyogva hajolt el tőlem.
- Elölről!- tapsolt egyet és helyet foglalt a helyiségben lévő kanapén.
Sóhajtva kezdtem el a könnyűnek nem mondható koreográfiát, a tükörben folyamatosan szakértő szemmel vizslatva a mozdulataimat, hogy mit csinálhatnék még jobban.

---

Egy cukrászdában ültünk egy sarki asztalnál, ahonnan remekül be lehetett látni, hogy ki mit csinál. Megint elmerültem a régi önmagamban és akaratom ellenére tanulmányoztam mindent és mindenkit.
Mellettem Hyung evett éppen egy kisebb szelet tortát.
- Miért csinálod ezt?- hangja szakított ki a gondolataim közül.
- Mármint mit?
- Ezt? Csak nézel ki a fejedből. Le merném fogadni, hogy még csak nem is pislogtál!- mutogatott a kis villával ide-oda.
- Semmi- vontam meg a vállamat.
- Felőlem- pislogott felém mindent tudó szemeivel. – Kérsz egy sütit?- tömött magába még egy falatot.
- Nem kérek, köszönöm!- fintorodtam el. Fogyókúra és folyamatos edzések. Erre ítéltem magam, mikor igent mondtam a szerződésre.
- Ugyan már!- legyintett. – Olyan vagy, mint a kisujjam- mutatta fel az említett testrészét. – Én mondom, ez nem egészséges!
- Akkor sem eszem. Főleg nem sütit. Egy salátában talán benne vagyok- provokáltam sunyin vigyorogva.
- Te mondtad!- állt fel hirtelen. Csodálkozva néztem utána. Ötletem nem lett volna, hogy hova megy. Lépéseit a szememmel követtem, és csak még jobban elképedtem, mikor egy sütis tálcával tért vissza, és letette elém. – Salátás- jelentette ki, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Köpni-nyelni nem tudtam, csak meredt szemekkel bámultam. Ő ezt megelégelve fogta a kis villát és letört vele egy kis darabot a zöld süti széléről. A szám felé emelte, és en készségesen szétnyitottam az ajkaimat.
Valami elképesztően jó íze volt! Hümmögtem egy darabig, ahogyan ízlelgettem a kis darabkát.
- Milyen?- csillogtak fel Hyung szemei.
- Isteni!- hajoltam felé még egy falatért. Fejét rázva teljesítette néma kérésemet. Csukott szemekkel rángtam a süteményt, aztán valami furcsa dolog történt.
Sokkal édesebb volt, mint bármelyik sütemény a világon! Félve nyitottam széjjel a pilláimat, és sejtésem beigazolódott. Félve kulcsoltam át karjaimat Hyung nyaka körül, de végül is megtettem. Én is megmozdítottam ajkaimat és egyből egy kisebb sóhaj szökött ki az ajkaim közül.
Hyung mosolyogva vált el tőlem, de továbbra is közel maradt.
- Tényleg finom- suttogta végig a szemembe nézve.
Nevet fúrtam fejemet a nyakába. Valóban finom volt!

---

A sötét színpadon álltam és hallgattam a lelkes tömeget. Hyung biztosított róla, hogy jó leszek, hogy nem lesz gond, de én mégis… aggódtam egy kicsit.
A kétségeim csak akkor oszlottak el, mikor a zene megszólalt, és ezzel egy időben felgyúltak a fények, valamint én is megmozdultam. Mosolyogva, emelt fővel, hiba nélkül fejeztem be a magánszámomat.
A közönség kiáltozott és tapsolt. Nem győztem hajlongani. Talán egy könnycsepp is kiszökött a szememből, nagy meghatottságom közepette, de nem igazán érdekelt.
Aztán két kart éreztem meg a derekamon, és egyből átjárt a jól ismert bizsergés. A következő pillanatban a

talpam már nem érte a talajt. Hyung a karjaiban tartott, és úgy pörgetett a levegőben. Fejemet a vállába fúrtam, hátha eltudok tűnni, de tudtam, hogy ez nem lehetséges.
- Köszönöm szépen, Hyung!- suttogtam a fülébe, remélve, hogy meghallja.
- Ugyan mit?- kérdezte. Láttam a szemében, hogy tényleg nem tudja.
- Hogy aznap, mikor neked mentem…
- Én mentem neked!- szakított félbe.
- Ez most nem lényeg, Hyung!- ütöttem egy kisebbet a mellkasára. – Szóval, köszi, hogy aznap olyan szépen néztél rám- adtam egy kis puszit az ajkaira.

---

Nem mondom, hogy nem volt szép életem. Mindent megkaptam, de mégsem volt semmim. Összességében mégis elégedett voltam azzal a helyzettel, ami alakult körülöttem.
Átgondoltam a dolgokat, mielőtt döntöttem volna, és ennek mellékhatásaként unalmasan éltem az életemet. Feladtam a keresést, és pont akkor jött szembe az utcán a tökéletes ember. Ha akkor nem megyek neki, talán… egész életemben egy kis lukba bezárva, páholyból néztem volna, ahogyan mások-velem ellentétben-élnek.
Megtaláltam a számomra megfelelő társat. Végre otthagytam a produceri széket, hogy én is részt vegyek abban a csodálatos darabban, melyben mindenki improvizál. Egy lettem, a szereplők közül. 

Most akkor te és én...? 3- BTS /VKook/

V POV.

Fáradtan keltem. Mintha semmit nem aludtam volna, ami nem is meglepetés, tekintve, hogy előző nap folyton felkeltettek. Bágyadtan ültem fel az ágyon, miközben szemeimből dörzsöltem ki a csipát. Hatalmasat ásítva léptem ki a szobából és egyből a konyha felé vettem az irányt, hogy tudjak inni valamit.
- Jó reggelt!- köszöntem nyújtózkodva. Az asztalnál NamJoon hyung és Jin hyung ültek. Valamiről beszéltek, de nem nagyon érdekelt, hogy őszinte legyek.
- TaeTae!- morrant fel hirtelen SeokJin hyung, amit nem tudtam mire vélni. Ezt közöltem is vele. – Nincs rajtad papucs. Fel fogsz fázni- mondta komoly arccal. Vissza kellett fognom magam, hogy ne vihogjak fel rajta, és ha jól vettem észre leader-shi sem volt másként. Azért visszamentem papucsért, mert ha Jin hyung kiakad, annak sosincs jó vége. Legutóbb is egy hétig nem takarított és nem vot hajlandó főzni… Mondjuk a főzőcske még ment, mivel NamJoon hyung és Suga hyung is elég ügyesek, meg JiMin hyung is segített nekik néha, de engem arra az időszakra hivatalosan is kiűztek onnan.
Papucsostul töltöttem magamnak egy bögre kávét, kihasználva, hogy hyungjaim nem figyelnek rám, és elégedett vigyorral szürcsölni kezdtem. Örömöm viszont nem tartott sokáig, mert YoonGi hyung lépett a konyhába és egyből ki is szúrt.
- Na add csak ide!- szólt rám haragosan, aminek hatására leszegett fejjel nyújtottam oda neki a bögrét. – Neked még nem szabad. Még kicsi vagy- rótt meg önfeledt mosollyal. Utáltam, mikor ezt csinálta!
Visszavonulót fújva mentem vissza a szobámba - vagyis a szobánkba. Végleg lemondhattam az isteni fekete löttyről…

A lehető leghalkabban csuktam be magam után az ajtót. Átöltöztem, hogy azért még se pizsamában mászkáljak.
Kidőltem a nappali kanapéján és próbáltam pihenni. Lehunyt szemekkel szuszogtam egy ideig. Már-már úgy éreztem, hogy képes lennék visszaaludni, de a következő pillanatban a lélegzetem is elakadt.
- Ébresztő, TaeTae!
- Ébren vagyok, az Istenért is! Ébren!- kiabáltam fájdalmasan. – Szállj már le rólam, hyung. Nehéz vagy- nyöszörögtem.
- Ezt most sértésnek veszem- JiMin grimaszolva hagyott magamra, én pedig újra kaptam levegőt.
Újra a konyha felé vettem az irányt, hátha sikerül elcsórni egy kis kávét, de a helyiség tömve volt.
- Gyűlést tartunk, vagy mi?
- Nem, csak reggelit- válaszolt Jin hyung a tűzhely mellől. Megint rajta volt az a kis kötényke, ami annyira aranyosan áll neki. – Felkeltenéd HoSeokot, ha megkérlek?
- Persze. Nem gond.
Benyitottam a szobánkba, de nem találtam az ágyban, ezért körbe jártam az egész dormot. Ide-oda csoszogtam, majd megálltam az egyetlen szoba előtt, ahol még nem néztem. Bátortalanul léptem az ajtó elé, majd kopogtam, és vártam a visszajelzést.
- Szabad!- hallatszott a bizonytalan hang, amitől egyből megdobbant a szívem. Kezemet a mellkasomra helyeztem és kifújtam a levegőt. Nem szabad!
- Jó reggelt!- nyitottam be mosolyogva. A kis maknae az íróasztalánál ült és valamilyen könyv felé görnyedt a fejét fogva. Motyogott valamit, de nem hallottam.
- Neked is, hyung!- fordult végre felém mosolyogva, de az arckifejezése egy pillanat múlva megint komor lett.
- Nem láttad HoSeok hyungot?- tértem a lényegre, mikor már kezdett feszült lenni a levegő.
- De. Éppenséggel láttam- semmi érzelmet nem mutatott, amin kicsit megsértődtem, de inkább nem szóltam semmit.
- Itt vagyok- szólalt meg mögöttem HoSeok, amitől rám jött a frász. Megugrottam egy kicsit, de mikro hátukról átölelt megnyugodtam.
- Gyertek enni. Kész a kaja- közöltem velük, amiért eredetileg jöttem, majd távoztam a szobából.

Leültem a helyemre a zsúfolt asztalnál. A nyál egyből összefutott a számban, ahogyan a sok finomságra pillantottam.
- Nos?- mutogatott NamJoon hyung a pálcikájával.
- Jönnek-bólintottam, majd én is nekiálltam teleszedni a tányéromat.
Vidáman telt el a reggeli, leszámítva, hogy Kookie már megint fogott egy pudingot és lelépett a szobájába. Igaz, hogy HoSeok hyung próbálta elterelni a gondolataimat és csak velem meg az étellel volt elfoglalva, de így sem sikerült kivernem a fejemből azt a szomorú pofit.

- És egy és két és há’…
Már ki tudja hányadik alkalommal kezdtük elölről az egészet. Már mindannyian nehezen mozogtunk, amit fájdalmasan vissza is láttunk a tükörből, ami a szemközti falat borította.
Még valahogyan túléltük, de amint vége lett a dalnak mindenki nyöszörögve terült el a parkettán. Én HoSeok hyung ölébe hajtottam a fejemet, ő pedig SeokJin hyungnak támaszkodott, aki valahogyan még elbotorkált a falig. A többiek-ha minden igaz- tőlük pár métere ugyanúgy kidőltek. Hyung a hajammal játszott, míg csukva volt a szemem. Pár percig teljes volt a csend, és csak a levegővételeinket lehetett hallani, majd újraindult a zene. Meglepődve nyitottam ki a szememet, hogy rájöjjek, még is ki az az elvetemült ember, aki ezek után még meg akar mozdulni. Szemeim viszont csak még jobban elkerekedtek, ahogyan megpillantottam a maknaet.
Úgy ugrottam fel, mintha semmi bajom nem lenne. A magnóhoz mentem és leállítottam. Dühösen nézett rám, ami kicsit szíven ütött.

- Pihenj, Kookie- mentem oda hozzá és szorosan magamhoz öleltem. Morgott egy kicsit és ellökött magától. Visszakapcsolta a zenét és kezdte előlről. Értetlenül néztem a leaderünkre, aki egy hangs sóhajjal felállt és megragadta JungKook vállát.
- Elég lesz- fordította maga féle a megszeppent fiút. JungKook egy ideig hyung szemeibe bámult, majd sértetten elfordította a fejét és elhagyta a termet.
A többiekre pillantottam, akik szintén nem értették ezt a hirtelen kirohanást. Végül megembereltem sajgó izmaimat és Kookie után lódultam.
Sejtésem-miszerint az öltözőbe ment- beigazolódott. A földön ült, meztelen hátát a hideg falnak döntve. Lépteim zajára felkapta a fejét és egyenesen a szemimbe nézett. Egyből el is kapta a fejét, de tisztán láttam, ahogyan egy könnycsepp szeli át az arcát. A fájdalom, mint éles tőr szúrta át a szívemet. Gondolkodás nélkül öleltem magamhoz remegő testét, és hagytam, hogy a könnyei áztassák a pólómat. A hátát simogattam, miközben felfelé pislogtam, nehogy én is elkezdjek sírni. Szívszaggató volt hallgatni a szenvedését, de nem tehettem semmit. Legyőzötten néztem a könnytől homályos, mégis gyönyörű szemeibe. Ő csak halványan elmosolyodott és összedörgölte az arcunkat. Ezen a cselekedetén én is kénytelen voltam elmosolyodni.
- Bocsánat, hyung!- lehelte fülembe a szavakat, melyeknek hatására csak még jobban magamhoz szorítottam. Kezeimet lecsúsztattam a derekára és úgy öleltem.
- Én nem haragszom- motyogtam a vállába. Éreztem, ahogyan megpuszilja az arcomat. Csodálkozva emeltem rá a pillantásomat, de ő csak pirulva fürkészte a padlót. – Annyira nagyon szeretlek- csúszott ki a számon. Egyből arcom elé helyeztem a kezeimet és igyekeztem eltűnni, vagy csak reménykedtem, hogy nem hallotta meg. Viszont egyik kívánságom sem teljesült. JungKook megfogta a kezeimet és gyengéden elemelte az arcom elől és kíváncsian, enyhén elpirulva pislogott párat. Én is piros lehettem, de nem érdekelt teljesen elvesztem a látványban, amit ő nyújtott nekem. Lassan… nagyon lassan közelebb hajoltam hozzá. Mivel nem mutatott semmilyen ellenállást bátrabban adtam egy puszit kissé elnyílt ajkaira. Csak egy apró szájra puszi volt, de a szívem ki akart szakadni a helyéről, olyan gyorsan kezdett verni. Kookie mosolyogva döntötte homlokát az enyémnek és úgy nézett a szemeimbe.
Az öltöző ajtaja kicsapódott és a többiek léptek be rajta. Egyből szétugrottunk, ami talán csak még feltűnőbb volt, de nem baj…
Vigyorogva csináltam meg a nap további részében mindent. Naivan mentem a saját fejem után és teljesen beszűkültem a rózsaszín világba, amiben JungKook és én voltunk csak jelen. Talán ez volt az oka, hogy nem vettem észre, hogy korántsem kéne olyan boldognak lennem, mert könnyen visszaüthet a sors.
Nem vettem észre egy irigy, gyűlölködő és féltékeny pillantást se, ami felénk lett intézve. És egy szörnyű hibát követtem el…

Télen nyár- BTS, Block B /V x Zico/

V 

Zico 

Fáradtan foglalom el a számomra kijelölt helyet a repülőn. Napszemüvegem mögül fürkészem a körülöttem sürgő tömeget, ahogyan a székükhöz igyekeznek. A hangosbemondón keresztül a pilóta tudtunkra adja, hogy a gép felszállásra kész, meg a többi formaság.
Sóhajtva dőlök hátra, levéve a szemüvegemet, de helyette az arcom elé kötöm a maszkot. A fejemre teszem a fülest és elindítom a zenét. Be vagyok kötve, a telefonom repülő módban, és hátradőlve pihenek egy kicsit. Ez is kijár, nem?
Sóhajtva próbálom elterelni a gondolataimat a munkáról, és csak arra koncentrálni, ami előttem áll: a kiérdemelt pihenésre.
Ahogyan a gép eléri a megfelelő magasságot kipillantok a kis ablakon és a sűrű felhőket figyelem. Néhol lelátni a hóval fedett tájra, egyes helyeken pedig a nap fénye tükröződik vissza. Ezeken a helyeken csillogva virít minden, ezzel magára vonva az emberek figyelmét. Szép…
Kicsit azért szomorú vagyok, hogy ott kellett hagynom a srácokat, de nem tehettem mást. Ott volt előttem a lehetőség, hogy végre kikapcsolódjak. Egész nyáron csak hajtottunk az új albummal, ami most sincs másként. Rengeteg próba és fotózás, de meg tudtam szökni.
December 29. Ez volt a megfelelő alkalom arra, hogy magam mögött hagyjam az idolságot és egy kicsit átadjam magam a magánynak. A születésnapomra kaptam a szabadságot. Csupán pár nap, és én a szüleimhez akartam menni. Ők küldtek el pihenni…
Egy téli nyaralás.

Nagyot sóhajtva lépek be a hotel hatalmas előterébe. Ha Japánban vagyok, általában itt szállok meg, és más idolok is meglepően szeretik ezt a szállodát.
A bőröndöm könnyedén húzom magam mögött. Nincsen különösebben sok dolog benne, csak azok, amik tényleg kellenek. Csak pár napra jöttem…
A szoba elfoglalásával sincsenek bajok. Könnyedén megy az egész.

Lerakom a poggyászomat a szoba egyik sarkába és nagyvonalúan ott is hagyom. Felkapok egy meleg kabátot és kilépek a szobából azzal a céllal, hogy sétálok egyet. A maszkomat még nem vettem le, és arra a döntésre jutok, hogy maradhat. Ilyen időben a napszemüveg csak feltűnést kelt.

Minden fehér, az utcákon emberek kisebb hada, és amerre csak nézek karácsonyi díszek. Veszek egy nagy levegőt és tovább állok. Egy kis mellékutca felé veszem az irányt, amin kevesebb az ember, és egy rövidebb út is a szálloda irányába.
Menet közben a lépéseimet és a bakancsom orrát kémlelem. Hangos nevetés hallatszik, de nem nézek fel, csak kicsit félrehúzódok.
- Menj már arrébb!- japánul szól, és semmi kétség, hogy hozzám.
Megyek tovább egyenesen, nem törődve velük. Majd ha akarnak, félreállnak ők!
- Nem hallottad?- neki megy a vállamnak, aminek hatására elvesztem az egyensúlyom, de talpon maradok. Mérgesen emelem fel a tekintettem a havas útról és a másik szemeibe nézek.
Meglepődve húzom fel az egyik szemöldökömet, és rajta is látszik, hogy hirtelen éri a helyzet.
Én térek először magamhoz. Maszkomat levéve hajolok meg bocsánatkérően.
- Elnézést, hyung! Nem tudtam, hogy te vagy.
Még mindig lehajtott fejjel, kissé előregörnyedve állok.
- Menjetek. Én még maradok- a hó ropogása és az egyre halkuló beszéd hangja arra enged következtetni, hogy elmentek.
Súlyt érzek a vállamon, aztán egy gyengéd érintést, ahogyan lágyan felemeli a fejemet.
- Régen találkoztunk- mosolyog rám boldogan.
- Valóban, hyung- bólintok és immáron nekem is egy mosoly jelenik meg az arcomon. – Hogy-hogy itt vagytok?
- Csak munka- vonja meg a vállát. Fájdalmas sóhaj szakad fel a tüdejéből, de a következő pillanatban megint vidáman néz szembe velem. – Fontosabb kérdés, hogy te miért vagy itt. Ha jól tudom, nagyban dolgoztok a következő albumon, igaz? Lesz olyan jó, mint az előző?
Nevetve megrázom a fejemet.
- Sokkal jobb lesz, de majd meglátod, hyung- kacsintok egyet és folytatom az utamat. Ő jön utánam. – Csak pihenek egy kicsit. Anyáék küldtek ide. Én csak hozzájuk akartam menni, de csúnyán átvertek.
- Legalább felszedhetsz pár kilót- bokszol a vállamba játékosan. – Ha tovább fogysz, eltűnsz!
- Ezt te sem gondolod komolyan, igaz, hyung? Te tudhatnád a legjobban, hogy ilyenkor nem engedik meg, hogy teletömjem magam mindenfélével. És nem szeretnék plusz táncpróbákat sem- elfintorodom a gondolatra, hogy én annyit gürizzek a táncteremben. Borzalom!
- És ha jól gondolom ott szálltál meg, ahol mi, igaz?
- Igen- bólintok levakarhatatlan vigyorral.
- Akkor majd még összefutunk- végigsimít az arcomon, és nekem hátat fordítva eltűnik.
Visszahúzom a maszkomat a helyére, ezzel elfedve hatalmas mosolyomat. Talán még sem volt olyan rossz ötlet idejönnöm.

Másnap mosolyogva kelek ki az ágyból. A fürdőben a tükör előtt állva is csak a hatalmas mosolyom látszik, ahogyan ragyogva verődik vissza a tükörről.
A reggelimet is örömmel fogyasztom, és boldogan veszek el az ízek kavalkádjában. Már éppen állok fel, amikor valaki lehuppan a felem szemben lévő székre. Odakapom a fejemet, de jó kedvem csak fokozódik.
- Jó reggelt, hyung!
- Neked is, TaeTae! Hogyan aludtál?- kicsit oldalra dönti a fejét. Szájába vesz egy falatot, én pedig visszahuppanok eddigi helyemre. Államat megtámasztom a kézfejemen és úgy válaszolok neki.
- Meglepően jól. Úgy érzem, végre kipihentem magam. Nagyon nagy a hajtás a bandában, de remélem, most ők is pihennek egy keveset.
- Biztosra veszem- nyeli le a megrágott ételt. – Jut eszembe! Ma lesz egy koncertünk nem messze. Ha gondolod, gyere el. Ígérem, nem fogod megbánni!- ezzel fel is áll. Integetve kilép az ajtón. Az asztalon egy jegy van velem szemben. Felemelem, hogy megnézzem, hova szól. V.I.P, Backstage. Hitetlenkedve rázom meg a fejemet, de már tudom, hogy mi a döntésem. Ott leszek! Mindenképp!

Utolsót igazítom a sminkemen és a ruhámon is. Vigyorogva nézem meg az eredményt. Mikor eleget nézegetem magam- megállapítva, hogy ennél nem nézhetek ki jobban- felkapom a jó meleg kabátomat és átlépem a küszöböt. Gondosan bezárom az ajtót és nekiindulok az útnak.

Kerek egy órával a kezdés előtt érek oda. Jegyemet felmutatva lépek be a sürgő-forgó és kapkodó stábosok és sminkesek közé. Az egyik sarokban a menedzsert is meglátom, ahogyan egy telefonba ordítozik, míg a másikat maga mellet tartja. Intek neki egyet, aztán a bejáratnál kapott kis kártyámat felmutatva belépek a tagok privát öltözőjébe.
Hyungjaim hülyéskednek és nevetgélnek, miközben az utolsó simításokat végzik rajtuk, hogy tökéletesen nézzenek ki a színpadon.
Köszönök nekik, mire egyesével odajönnek hozzám és alaposan megölelgetnek. Barátságosan viszonzom a köszöntéseket.
Aztán a sor végén megjelenik ő. A csapat leadere, Zico.
- Annyira örülök, hogy eljöttél! – szorít magához. A fülemhez hajol és suttogva közli velem további mondandóját. – Gyönyörű vagy, mint mindig- elenged, én pedig csak kitágult pupillákkal, elpirulva állok egy helyben. Nem arról van szó, hogy még nem mondták ezt nekem, de így még senki nem közölte…
A koncertig a bandával maradok, akik gyakran bele is vonnak a baromságaikba. Zico meglepően sokat van körülöttem, de próbálom nem észrevenni… vagyis… csak azon vagyok, hogy ne gondoljak bele többet.

A közönség tombol, a zene bömböl, a tagok pedig mindent beleadnak az utolsó dalba is. Ahogyan az utolsó hang is elhal a sok fan csak még hangosabb lesz, mint valaha. Zico magabiztosan emeli maga elé a mikrofont és megszólal. A tipikus beszéd, ami ilyenkor el szokott hangzani, de mégis más…
Elkerekedett szemekkel bámulom Zicot, aki velem néz éppen farkasszemet. Azt akarja, hogy menjek ki a színpadra…
Pár pillanat múlva megemberelem magam és mosolyogva lépek a reflektorfénybe, hogy megmutassam magam. A közönség megint felüvölt.
Hyungjaim egyesével jönnek oda hozzám, hogy boldog születésnapot kívánjanak.
Megint Zico áll a sor végén. Mire odaér hozzám, már alig lázok valamit a könnyeimtől, de így is szembetűnik hatalmas mosolya. Háttal áll a rajongóknak. Egy könnycsepp utat tör magának, még akaratom ellenére is. Felemeli a kezét és gyengéden letörli az arcomat. Először csak egy puszit ad az arcomra, majd ténylegesen megcsókol. Lefagyok, de amint megmozdítja az ajkait, valami bekattan a fejemben és én is lehunyom a szememet.
Már tudom, hogy megérte tartani egy téli nyaralást. Melegem van, forróság járja át a szívemet. Nem észlelem, hogy hideg lenne, sőt! Csak a testéből áradó hő az, amit valamilyen szinten érzékelni tudok. Az agyam akármennyire is tudja, hogy tél van, a szívem csak a nyarat érzi.
Ahogyan elválunk, arcomat a vállába temetem, hogy eltakarjam vörös fejemet.
- Boldog születésnapot, TaeTae!- hangja jólesően simogat. Felemelem a fejemet és vigyorogva nézek végig a többieken.
Homlokomat Zicoénak támasztom, és úgy nézek a szemeibe.
Köszönöm szépen, Woo JiHo!