Csak őszintén-SHINee, Super Junior /Key x KyuHyun/

Milyen, mikor semmi és senki nem tud irányítani? Mikor annyira hiszel saját magadban, hogy végül nem is tudsz másra támaszkodni? Egy vérbeli magányos farkas… egy vérbeli profi.

Key úgy ment végig a kivilágított kifutón, mintha ezer éve csak ezt csinálná. Mosolyogva fogadta a tapsvihart, miközben a ráaggatott ruhában pózolt. Nem kétséges, hogy jól állt neki a darab. Gyönyörűen nézett ki, mint mindig, és a szemében is ott csillogott a magabiztosság. Ruha ruhát követett, de nem látszott rajta a fáradság.  Zokszó nélkül rótta a köröket a legújabb kollekció darabjait bemutatva. Őszinte mosoly díszelgett az arcán.

Másfél év is alig telt el, és szinte semmi sem változott. A divatbemutatók és fotózások száma nem hogy csökkent volna, inkább nőtt. Key emelt fővel állt a nagy tolongás közepén, mely azért alakult ki, hogy a modell minél előbb készen legyen a következő ruha átvételével. Gyors sminkigazítás és már lökték is vissza a reflektorok vakítóan erős fényei közé.
Mosolygott, bármennyire is nehezére esett. Mi változott?
Minden mozdulatából messziről virított a profizmus és az, hogy mennyire szereti azt, amit éppen csinál. Mintha a kifutóra teremtették volna… Akkor mégis miért?

Key a hotelszoba hatalmas franciaágyán pihente ki a napja fáradalmait. Általában ezt csinálta. Félrevonult és elmerengett. A múlton a jövőn, de leginkább a jelenen, melyet átél.
Miért tart ott ahol? Miért van még itt? Miért szereti, amit csinál, és miért nem? Rengeteg kérdése volt, de egyikre sem tudta a választ. Mindig is szerette a ruhákat, és magának válogatta össze a különböző darabokat, melyeket senki más nem mert volna. Jól állt neki. Saját magát adta, és tündökölt.
Mi lett vele? Hova lett az az ember? Az a tündéri teremtés?
Fájdalmas sóhajt hallatva húzta magát össze, magában keresve a válaszokat, amikről tudta, hogy soha nem tudja megszerezni őket.
Eredetileg divattervezőnek ment volna, mert sokan dicsérték az ízlését. Az változtatott a véleményén, hogy ösztöndíjat kapott, mint modell. Azonnal rábólintott. Át sem gondolta, mivel nagy jövővel kecsegtetett neki a modell cím. Amikor először lépett ki a színfalak mögül, hogy végigvonuljon a számára kijelölt úton a szíve a torkában dobogott és bizonytalan, mégis kecses léptekkel indult meg, maga mögött hagyva a jövőjét…

- Még öt perc!- üvöltötték neki oda félvállról. Már a hiszti határán állt, mert a sminkje nem volt tökéletes. A ruha már rajta díszelgett, de a sminkesek nem voltak sehol. Arca dühös grimaszba torzult, miközben a székben ülve várt. Saját magával nézett szembe. Ujjai az egyik szemceruzával játszottak, ő maga pedig a ruhadarabokat kémlelte. A legjobb tervező ruhái, és megtiszteltetésnek érezte, hogy ő viselheti őket először. A színes anyagokat nézve felcsillant a szeme és kiragadott egy ollót a mellett sorakozó eszközök közül. Magabiztosan kezdte el átszabni a ruhakölteményt, majd egy megcsinálta magának a sminket.
- Gyere már!- üvöltötték neki oda megint. Még egyszer végignézett magán, aztán villámsebességgel rohant is el, nehogy észrevegyék a változásokat.
Egyik lábát tette a másik után, és őszinte mosoly terült szét az arcán.

Key másnap meggyötörten ült egy székben, összehúzva magát, és úgy tűrve a neki szóló szitokszavak tengerét. Nagyon nagy sikert aratott, de a károk is észrevehetőek voltak. Ő maga is tudta, hogy ez lesz, mégis kockáztatott. Visszagondolt az érzésre, mely átjárta a testét és a lelkét egyaránt. mikor a taps felhangzott. Teljesen megérte…

A fehér vászon előtt. Feszes, fekete csőnadrágban, fehér, ujjatlan pólóban, szőke hajjal és tökéletes megjelenéssel. Úgy mozdult, ahogyan a fotós kérte. Vadítóan meredt a kamerába, vagy éppen az igazán jóképű újonc szemeibe. Be kellett vallania, hogy zöldfülű létére igazi profi. Viszont azt is látta a tekintetében, hogy máshová húz a szíve.
A kis pár perces pihenőben odament hozzá, ezzel megzavarva őt a képek elemzésében.
- Teljesen felesleges. Jók lettek, Hyung!- érintette meg a másik vállát.
- Ezt honnan tudod?
- Én voltam a modell- húzta féloldalas mosolyra az ajkait. – Meg ügyes vagy, annak ellenére, hogy nem vagy a szakmában valami hosszú ideje.
- És ezt honnan tudod?- tette le a gépet.
- Mindent tudok a fotósaimról. A neved Cho Kyu Hyun és idősebb is vagy nálam. A mozdulataidból pedig látszik, hogy még új vagy a szakmában. Nem ér olyan aranyosan elpirulni, Hyung- Key végigsimított az idősebb felkarján. Egyik kezével hátratúrta a haját, és úgy szemeztek egy darabig.
- Neked sem ez az álmod, igaz?- tette fel a kérdést teljesen váratlanul Key.
- Valóban nem- jött a válasz. Szótlanul néztek egymás szemeibe, aztán a modell fogta magát, és átszelve a köztük lévő távolságot átölelte az idősebbet.
- Még nem késő! Ne várd meg, hogy elnyeljen ez az iparág. Semmi jó nem lesz belőle…
- És ha én maradni akarok, akkor mi van?
- Higgy nekem. Nem szeretnél maradni- fúrta szőke buksiját a másik vállába.
- És ha azt mondom, hogy nem magam miatt jöttem ide?- Key meglepetten hátrált egy lépést.
- Nem magad miatt…- ismételte meg a szavakat maga elé bámulva. – Van olyan, hogy nem magad miatt? Akkor ki…?
- Ez maradjon az én titkom. De úgy érzem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá- visszahúzta Keyt a karjaiba, és kezét a derekén kulcsolta össze, arra kényszerítve a másikat, hogy a nyakát fogja körül. – Minden pillanattal egyre közelebb.
- Még most el kéne menned. Ha vége a fotózásnak lépj ki. Semmi jó nem vár rád az elnyomáson kívül. Senki nem ér meg ekkora áldozatot- suttogta az idősebbik fülébe.
- Nekem megéri…

A fotózás után Key mindenkit körbejárt. Hajlongott és megköszönte a munkát, ahogyan azt szokás és illik. Mosolygott, bár legbelül már sírt a sok megerőltetéstől és legszívesebben már el is aludt volna egy kényelmes ágyban.
- És velem mi lesz?- a hang hallatára megfordult, és a komoly tekintettel nézett a másik szemeibe.
- Van egy olyan érzésem, hogy még találkozunk, Hyung- adta meg a legésszerűbb magyarázatot.
- Valóban- nyújtotta ki a jobbját. – A nevem Cho KyuHyun. Örültem a találkozásnak!
Key hezitált, végül ösztöneinek engedve inkább egy enyhe, alig észlelhető puszit lehelt az idősebb arcára. Tudomást sem véve a kérdő tekintetről meghajolt.
- A nevem Kim KiBum. Remélem, hogy még összefutunk- kacsintott egyet, majd integetve lépett ki az épület kapuján. Nem nézett vissza, pedig tudta, hogy egy bizonyos tekintet nem hagyja menekülni. Az autóban ülve elsőlátásra érzelmek nélkül nézte a forgalmat, viszont aki jól ismerte, az tudta, hogy csak izgatott.
- Nagyon is remélem- motyogta magába fojtva egy széles vigyort.