Te is érzed?- Super Junior, EXO /Henry x Chen/

Sürgő-forgó, rohanó, esetleg egy helyben álldogáló emberek sokasága. Hangzavar, vagy éppen néma csend, melyet csak néha-néha tör meg a felnőttek halk hangja, mely a zárt ajtók mögül szűrődik ki. A termekbe bepillantva a látvány általában hasonló, vagy teljesen egyezik. Az első padokban a szorgos tanulók, míg hátul a rosszabb, nem annyira figyelők. Középen az átlagos gyerekek, akiknek a nevét nem érdemes megjegyezni. Árnyékok, egymás klónjai.
A hosszú folyosókon haladva mindenhol csak ez vár.
Mégis-mint a legtöbb helyen- van egy kivétel. Egy kis helyiség, melyet talán nem is olyan nehéz meglelni. Csupán el kell tévedni egy kicsit az iskola labirintusában. Ha ez kellően megvan, már csak fülelni kell. Nem görcsösen próbálkozni, hogy beleroskadsz… Akkor nem fogod meglelni a csodát, bármennyire sok energiát fektetsz bele. A lelkednek kell eltalálnia odáig. A legendának kell kísérnie.

---

Az eső kíméletlenül esett, s minden egyes csepp fülsüketítő zajjal ért földet. Egy elázott fiú ült az iskola lépcsőjén-a bejáratnál. Különös mosoly játszott az ajakin, és néha kimerészkedett a fedezéke alól. Ilyenkor körbepillantott. Nem mintha bármit is látott volna az eső alkotta szürke, homályos függönyön keresztül. Barna haja vizesen tapadt a homlokához. Szórakozottan dúdolgatott egy aranyos dalocskát, amint két kar ölelte át hátulról.
- Sokat vártál?- kérdezte maga felé fordítva.
- Ugyan, Hyung!- rád bármennyit tudnék várni. – Tudom, hogy megéri.
- Igen… Megéri- ismételte suttogva. Erősen magához húzta a másikat, és úgy tűnt, hogy soha nem fogja elengedni. Egy pillanat múlva viszont megtette.
Egymás kezét fogva lépték át a kaput. A folyosókon nevetgélve haladtak végig, élvezve, hogy boldog kacajuk visszaverődik a falakról. Össze-vissza kanyarodtak, láthatólag cél nélkül.
- Itt vagyunk- állt meg az idősebbik. Határozottan kinyitotta az előtte lévő ajtót. Beléptek a kis terembe, melyben csupán egy zongora árválkodott előtte egy kis paddal.
- Végre újra itt, ugye? Biztonságban.
- Hiányoztál, Jongie- fonta kezeit a derekára.
- Most nem ezért jöttünk, Henry- csóválta meg a fejét közelebb lépve a másikhoz.
Henry nem válaszolt csak leült a zongora elé, és ölébe húzta a fiatalabbat, aki szívélyesen el is helyezkedett a hangszernek háttal. Egy gyors csókot váltottak, majd Henry leütötte az első billentyűt. Nem sokkal később mindketten halkan énekeltek, teljes összhangban, egymás szemébe nézve.

JongDae zokogva borult rá a zongorára. Kint könnyeit utánozva esett az eső. A folyamatos sírás mellett egy apró kis dallam szűrődött ki a helységből. A hang gyakran elcsuklott, de kitartóan és tisztán szólt tovább. Nem szabadott meginognia. Miatta nem. Mert megígérte, hogy egyszer még találkoznak… Hogy itt fogja várni…

---

Egy fiatal srác ballagott a folyosókon. Valószínűleg nem önszántából tévedt el. Kék szemeiben értetlenséggel vegyített kíváncsiság lakozott, míg a szívében mérhetetlen fájdalom. Halkan dúdolt, miközben a feje után ment. Hirtelen megállt egy zárt ajtónál. Egy darabig csak szemezett a réginek tűnő falappal, végül benyitott. Nem törődve az áporodott szaggal beljebb lépett és szeretettel simított végig a zongorán. Helyet foglalt, majd felnyitotta a hangszer tetejét. Lágyan helyezte ujjait a billentyűkre, hogy aztán egy teljesen új dallam töltse be a termet. Mert ő érezte…