Te is érzed?- Super Junior, EXO /Henry x Chen/

Sürgő-forgó, rohanó, esetleg egy helyben álldogáló emberek sokasága. Hangzavar, vagy éppen néma csend, melyet csak néha-néha tör meg a felnőttek halk hangja, mely a zárt ajtók mögül szűrődik ki. A termekbe bepillantva a látvány általában hasonló, vagy teljesen egyezik. Az első padokban a szorgos tanulók, míg hátul a rosszabb, nem annyira figyelők. Középen az átlagos gyerekek, akiknek a nevét nem érdemes megjegyezni. Árnyékok, egymás klónjai.
A hosszú folyosókon haladva mindenhol csak ez vár.
Mégis-mint a legtöbb helyen- van egy kivétel. Egy kis helyiség, melyet talán nem is olyan nehéz meglelni. Csupán el kell tévedni egy kicsit az iskola labirintusában. Ha ez kellően megvan, már csak fülelni kell. Nem görcsösen próbálkozni, hogy beleroskadsz… Akkor nem fogod meglelni a csodát, bármennyire sok energiát fektetsz bele. A lelkednek kell eltalálnia odáig. A legendának kell kísérnie.

---

Az eső kíméletlenül esett, s minden egyes csepp fülsüketítő zajjal ért földet. Egy elázott fiú ült az iskola lépcsőjén-a bejáratnál. Különös mosoly játszott az ajakin, és néha kimerészkedett a fedezéke alól. Ilyenkor körbepillantott. Nem mintha bármit is látott volna az eső alkotta szürke, homályos függönyön keresztül. Barna haja vizesen tapadt a homlokához. Szórakozottan dúdolgatott egy aranyos dalocskát, amint két kar ölelte át hátulról.
- Sokat vártál?- kérdezte maga felé fordítva.
- Ugyan, Hyung!- rád bármennyit tudnék várni. – Tudom, hogy megéri.
- Igen… Megéri- ismételte suttogva. Erősen magához húzta a másikat, és úgy tűnt, hogy soha nem fogja elengedni. Egy pillanat múlva viszont megtette.
Egymás kezét fogva lépték át a kaput. A folyosókon nevetgélve haladtak végig, élvezve, hogy boldog kacajuk visszaverődik a falakról. Össze-vissza kanyarodtak, láthatólag cél nélkül.
- Itt vagyunk- állt meg az idősebbik. Határozottan kinyitotta az előtte lévő ajtót. Beléptek a kis terembe, melyben csupán egy zongora árválkodott előtte egy kis paddal.
- Végre újra itt, ugye? Biztonságban.
- Hiányoztál, Jongie- fonta kezeit a derekára.
- Most nem ezért jöttünk, Henry- csóválta meg a fejét közelebb lépve a másikhoz.
Henry nem válaszolt csak leült a zongora elé, és ölébe húzta a fiatalabbat, aki szívélyesen el is helyezkedett a hangszernek háttal. Egy gyors csókot váltottak, majd Henry leütötte az első billentyűt. Nem sokkal később mindketten halkan énekeltek, teljes összhangban, egymás szemébe nézve.

JongDae zokogva borult rá a zongorára. Kint könnyeit utánozva esett az eső. A folyamatos sírás mellett egy apró kis dallam szűrődött ki a helységből. A hang gyakran elcsuklott, de kitartóan és tisztán szólt tovább. Nem szabadott meginognia. Miatta nem. Mert megígérte, hogy egyszer még találkoznak… Hogy itt fogja várni…

---

Egy fiatal srác ballagott a folyosókon. Valószínűleg nem önszántából tévedt el. Kék szemeiben értetlenséggel vegyített kíváncsiság lakozott, míg a szívében mérhetetlen fájdalom. Halkan dúdolt, miközben a feje után ment. Hirtelen megállt egy zárt ajtónál. Egy darabig csak szemezett a réginek tűnő falappal, végül benyitott. Nem törődve az áporodott szaggal beljebb lépett és szeretettel simított végig a zongorán. Helyet foglalt, majd felnyitotta a hangszer tetejét. Lágyan helyezte ujjait a billentyűkre, hogy aztán egy teljesen új dallam töltse be a termet. Mert ő érezte…

Csak őszintén-SHINee, Super Junior /Key x KyuHyun/

Milyen, mikor semmi és senki nem tud irányítani? Mikor annyira hiszel saját magadban, hogy végül nem is tudsz másra támaszkodni? Egy vérbeli magányos farkas… egy vérbeli profi.

Key úgy ment végig a kivilágított kifutón, mintha ezer éve csak ezt csinálná. Mosolyogva fogadta a tapsvihart, miközben a ráaggatott ruhában pózolt. Nem kétséges, hogy jól állt neki a darab. Gyönyörűen nézett ki, mint mindig, és a szemében is ott csillogott a magabiztosság. Ruha ruhát követett, de nem látszott rajta a fáradság.  Zokszó nélkül rótta a köröket a legújabb kollekció darabjait bemutatva. Őszinte mosoly díszelgett az arcán.

Másfél év is alig telt el, és szinte semmi sem változott. A divatbemutatók és fotózások száma nem hogy csökkent volna, inkább nőtt. Key emelt fővel állt a nagy tolongás közepén, mely azért alakult ki, hogy a modell minél előbb készen legyen a következő ruha átvételével. Gyors sminkigazítás és már lökték is vissza a reflektorok vakítóan erős fényei közé.
Mosolygott, bármennyire is nehezére esett. Mi változott?
Minden mozdulatából messziről virított a profizmus és az, hogy mennyire szereti azt, amit éppen csinál. Mintha a kifutóra teremtették volna… Akkor mégis miért?

Key a hotelszoba hatalmas franciaágyán pihente ki a napja fáradalmait. Általában ezt csinálta. Félrevonult és elmerengett. A múlton a jövőn, de leginkább a jelenen, melyet átél.
Miért tart ott ahol? Miért van még itt? Miért szereti, amit csinál, és miért nem? Rengeteg kérdése volt, de egyikre sem tudta a választ. Mindig is szerette a ruhákat, és magának válogatta össze a különböző darabokat, melyeket senki más nem mert volna. Jól állt neki. Saját magát adta, és tündökölt.
Mi lett vele? Hova lett az az ember? Az a tündéri teremtés?
Fájdalmas sóhajt hallatva húzta magát össze, magában keresve a válaszokat, amikről tudta, hogy soha nem tudja megszerezni őket.
Eredetileg divattervezőnek ment volna, mert sokan dicsérték az ízlését. Az változtatott a véleményén, hogy ösztöndíjat kapott, mint modell. Azonnal rábólintott. Át sem gondolta, mivel nagy jövővel kecsegtetett neki a modell cím. Amikor először lépett ki a színfalak mögül, hogy végigvonuljon a számára kijelölt úton a szíve a torkában dobogott és bizonytalan, mégis kecses léptekkel indult meg, maga mögött hagyva a jövőjét…

- Még öt perc!- üvöltötték neki oda félvállról. Már a hiszti határán állt, mert a sminkje nem volt tökéletes. A ruha már rajta díszelgett, de a sminkesek nem voltak sehol. Arca dühös grimaszba torzult, miközben a székben ülve várt. Saját magával nézett szembe. Ujjai az egyik szemceruzával játszottak, ő maga pedig a ruhadarabokat kémlelte. A legjobb tervező ruhái, és megtiszteltetésnek érezte, hogy ő viselheti őket először. A színes anyagokat nézve felcsillant a szeme és kiragadott egy ollót a mellett sorakozó eszközök közül. Magabiztosan kezdte el átszabni a ruhakölteményt, majd egy megcsinálta magának a sminket.
- Gyere már!- üvöltötték neki oda megint. Még egyszer végignézett magán, aztán villámsebességgel rohant is el, nehogy észrevegyék a változásokat.
Egyik lábát tette a másik után, és őszinte mosoly terült szét az arcán.

Key másnap meggyötörten ült egy székben, összehúzva magát, és úgy tűrve a neki szóló szitokszavak tengerét. Nagyon nagy sikert aratott, de a károk is észrevehetőek voltak. Ő maga is tudta, hogy ez lesz, mégis kockáztatott. Visszagondolt az érzésre, mely átjárta a testét és a lelkét egyaránt. mikor a taps felhangzott. Teljesen megérte…

A fehér vászon előtt. Feszes, fekete csőnadrágban, fehér, ujjatlan pólóban, szőke hajjal és tökéletes megjelenéssel. Úgy mozdult, ahogyan a fotós kérte. Vadítóan meredt a kamerába, vagy éppen az igazán jóképű újonc szemeibe. Be kellett vallania, hogy zöldfülű létére igazi profi. Viszont azt is látta a tekintetében, hogy máshová húz a szíve.
A kis pár perces pihenőben odament hozzá, ezzel megzavarva őt a képek elemzésében.
- Teljesen felesleges. Jók lettek, Hyung!- érintette meg a másik vállát.
- Ezt honnan tudod?
- Én voltam a modell- húzta féloldalas mosolyra az ajkait. – Meg ügyes vagy, annak ellenére, hogy nem vagy a szakmában valami hosszú ideje.
- És ezt honnan tudod?- tette le a gépet.
- Mindent tudok a fotósaimról. A neved Cho Kyu Hyun és idősebb is vagy nálam. A mozdulataidból pedig látszik, hogy még új vagy a szakmában. Nem ér olyan aranyosan elpirulni, Hyung- Key végigsimított az idősebb felkarján. Egyik kezével hátratúrta a haját, és úgy szemeztek egy darabig.
- Neked sem ez az álmod, igaz?- tette fel a kérdést teljesen váratlanul Key.
- Valóban nem- jött a válasz. Szótlanul néztek egymás szemeibe, aztán a modell fogta magát, és átszelve a köztük lévő távolságot átölelte az idősebbet.
- Még nem késő! Ne várd meg, hogy elnyeljen ez az iparág. Semmi jó nem lesz belőle…
- És ha én maradni akarok, akkor mi van?
- Higgy nekem. Nem szeretnél maradni- fúrta szőke buksiját a másik vállába.
- És ha azt mondom, hogy nem magam miatt jöttem ide?- Key meglepetten hátrált egy lépést.
- Nem magad miatt…- ismételte meg a szavakat maga elé bámulva. – Van olyan, hogy nem magad miatt? Akkor ki…?
- Ez maradjon az én titkom. De úgy érzem, hogy egyre közelebb kerülök hozzá- visszahúzta Keyt a karjaiba, és kezét a derekén kulcsolta össze, arra kényszerítve a másikat, hogy a nyakát fogja körül. – Minden pillanattal egyre közelebb.
- Még most el kéne menned. Ha vége a fotózásnak lépj ki. Semmi jó nem vár rád az elnyomáson kívül. Senki nem ér meg ekkora áldozatot- suttogta az idősebbik fülébe.
- Nekem megéri…

A fotózás után Key mindenkit körbejárt. Hajlongott és megköszönte a munkát, ahogyan azt szokás és illik. Mosolygott, bár legbelül már sírt a sok megerőltetéstől és legszívesebben már el is aludt volna egy kényelmes ágyban.
- És velem mi lesz?- a hang hallatára megfordult, és a komoly tekintettel nézett a másik szemeibe.
- Van egy olyan érzésem, hogy még találkozunk, Hyung- adta meg a legésszerűbb magyarázatot.
- Valóban- nyújtotta ki a jobbját. – A nevem Cho KyuHyun. Örültem a találkozásnak!
Key hezitált, végül ösztöneinek engedve inkább egy enyhe, alig észlelhető puszit lehelt az idősebb arcára. Tudomást sem véve a kérdő tekintetről meghajolt.
- A nevem Kim KiBum. Remélem, hogy még összefutunk- kacsintott egyet, majd integetve lépett ki az épület kapuján. Nem nézett vissza, pedig tudta, hogy egy bizonyos tekintet nem hagyja menekülni. Az autóban ülve elsőlátásra érzelmek nélkül nézte a forgalmat, viszont aki jól ismerte, az tudta, hogy csak izgatott.
- Nagyon is remélem- motyogta magába fojtva egy széles vigyort. 

Némán zokogva-BTS /VMin/

Lassan ültem fel az ágyban. A takaró megint a nyakamig volt húzva, mint minden egyes reggelemen. Sosem értettem, hogy miért voltam így… Talán fáztam.
Megdörzsöltem a szemeimet és ásítottam egyet. Nagyra tátott szám elé helyeztem a kezemet, és nyújtózkodva álltam fel. Ahogyan meztelen talpam a hűvös padlóhoz ért, kirázott a hideg. Megborzongtam, majd a fürdő felé vettem az irányt. Nyugtalan csend vett körül. Nem hallottam a madarak csicsergését, a bőröm csattanását a kövezeten, és a csapból folyó víz hangja sem ért el a tudatomig.

Mosolyogva néztem szembe magammal a tükrön keresztül, és igazítottam egyet kócos, barna hajamon.

Az utcán haladva próbáltam eltűnni, beleolvadni a tömegbe. Nem laktam messze a kórháztól, de így is több zebrán kellett átmennem, mint akartam volna. Utáltam őket. Ha az ember nem hallja, hogy jön az autó, és nem is látja, mert másfelé néz, aztán még az is ott van, hogy nem tud segítségért kiáltani… borzalmas. Fülhallgatóval a fejemen mentem, hogy legalább arra legyen mentségem, hogy miért nem hallok. Általában bömböl belőle valami…
Folyamatosan a cipőmet bámultam, és teljesen belefeledkeztem egy kavics rugdosásába. Egy erős lökést éreztem, majd fájdalmat. A fülhallgató lesett a fejemről és a földön landolt. Értetlenül néztem rá, kezeimmel pedig a hátam mögött támaszkodtam. Kérdőn pillantottam fel, és egy aggódó szempárral találtam szemben magam. Egy jóképű fiú állt felettem a kezét nyújtva felém, gondolom, hogy felsegítsen. Mozgott a szája, de nem hallottam semmit. Olyan gyorsan hadart, hogy még a szájáról sem tudtam leolvasni, hogy mit akar. Fürkésztem az arcát, és ahogyan a szemét vettem figyelembe, feltűnt, hogy enyhén ki van húzva. Elpirulva hajtottam le a fejemet, mert beugrott, hogy nem tettem fel sminket. Kórházba sosem hordok ilyesmit, és… nincsen szép arcom.
Sietősen meghajoltam, aztán csapot-papot otthagyva rohantam át az úton. Egy autó hirtelen fékezett mellettem, de nem esett semmi bajom, és a forgalom sem akadt meg. Csak kaptam egy-két lenéző tekintetet a hátamra, de semmi különös. Egy sikátorba bekanyarodva a falnak döntöttem a hátamat és leereszkedtem a talajra. Kezemet a szívemhez raktam, és éreztem, hogy ver. Hallottam a fülemben a gyors ritmust, és ez mosolyt csalt az arcomra. Elindultam egy tetszőleges irányba, és úgy döntöttem, hogy soha többé nem akarok függeni a kezelésektől. Minél több dolgot ki akartam próbálni minél rövidebb idő alatt. Vidáman szökdécseltem az utcán, és a beszélgető embereket figyeltem.
„Mit szeretnék megtenni az életben?” Ez a kérdés gondolkoztatott. A fiúra gondoltam, és a fesztelen mosolyára, a be nem álló szájára. Apró, mégis izmos, és kidolgozott alakjára. Visszagondolva élni volt kedvem, és nem bizonytalanul élni le minden napot. „Úgyis tudom, hogy mi lesz a vége, akkor meg minek titkolni?” Aznap nem mentem el a kórházba.

Egy hónap alatt többet éltem, mint mióta megszülettem. Nem jártam be a kezelésekre. Szívesebben próbáltam ki új dolgokat, amiket eddig nem mertem. Mindennap kimentem az utcára, és meg is bámultak a hajam miatt. Merészen kipróbáltam egy ritkább színt, így narancsszínben pompáztam. Sokat mosolyogtam, és nem volt mitől félnem. Az utcán soha nem álltam meg félve a zebránál, csak átrohantam. Semmi bajom nem lett egyetlen alkalommal sem, de jól esett érezni, hogy ver a szívem. Mert azt halottam. Adrenalin függő lettem talán, vagy nem is tudom, de végre jól éreztem magamat a bőrömben.

Sorra teltek a napok, és én egyre vidámabb lettem. Három hónap eltelt. Többször is összefutottam azzal a fiúval, de csak összemosolyogtunk és mentünk is tovább az utunkra.

A negyedik hónap elején szokásomhoz híven éppen az utón rohantam át. A mosoly ott volt az arcomon. Teljesen hozzászoktattam magam ahhoz, hogy nem hallok semmit. A látásom erősödött, így olyan dolgokat is észrevettem, amit mások figyelembe sem vesznek.
Éppen csak leléptem a padkáról, mikor egy erős rántást éreztem a karomon. A következő pillanatban egy kocsi süvített el tőlem csupán pár centire. Nem igazán lepett meg a dolog. Mindenre fel voltam készülve. Teljesen higgadtan álltam fel. Leporoltam a nadrágomat, és kíváncsian fordultam meg, hogy lássam: kinek voltam olyan fontos. Meglepetésemre a ’helyes fiú’ állt mögöttem. A tekintetünk találkozott. Mozgott a szája, vagyis folyamatosan beszélt hozzám. Elég hangos is lehetett, mert rosszalló tekinteteket is kapott, és az arca is dühös volt. Nem hallottam, hogy mit mondott nekem, de nem a legszebb dicséret lehetett. Ennek ellenére csípőre tett kezekkel vártam, hogy mikor fejezi be. Pár perc után is csak dumált, ezért fogam magam, és elindultam az ellenkező irányba. Erős szorítást éreztem a csuklómon, mire enyhén felszisszentem. Fájdalmasan lassan fordultam hátra. Legszívesebben visszaordítottam volna. Már nyitottam is a számat, hogy mondok valamit, de beugrott, hogy ez sem fog menni. Legyőzötten pillantottam rá, majd kirántottam karomat a szorításából és elrohantam. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a szempárt. Csillogó volt, és élettel teli. Az enyém teljes ellentéte.

Egy hétig nem mozdultam ki a lakásból. Talán akkor idegesített először, hogy nem tudom kifejezni magam, de még csak azt sem tudom, hogy mit mondanak nekem. Nem tudom hogyan kéne reagálnom és hogy mire.
A fürdőszobában álltam a mosdókagylónak támaszkodva. Reggel mentem be, és egészen estig csak magamat bámultam, hátha észreveszek valami újat a tekintetemben, de csak a szokásos páncél mögé bújt magányos, gyenge ember nézett vissza rám. Semmi életkedv. Akármennyire is áltattam magam, semmi érdekeset nem láttam. Idegesen, könnyes szemekkel bokszoltam a sima felületre. A sok csillogó szilánk felsértette a kezemet, majd a csempéken landolt. Olvastam, hogy csörömpölő hangja van, de nem tudtam mihez kötni a dolgot. Erőtlenül rogytam térdre. Könnyeim az itt-ott véremtől vörös kőre zuhantak. Keservesen, némán sírtam fel.

Friss, fehér kötéssel a kézfejemen és a térdeimen sétáltam haza felé. Ráérősen tettem egyik lábamat a másik elé. Kezeimet zsebre tettem, hogy ne virítson a géz. Fejemet lehajtva mentem előre elmerülve a gondolataimban. Mindig is csak ketten voltunk: én és a végre nem hajtott terveim, borús gondolataim. 
Egy tenyér nehezedett a vállamra, mire kelletlenül megfordultam, de nem emeltem fel a fejemet. Nem akartam senkinek sem megmutatni a kisírt szemeimet. Mellesleg sminket sem tettem fel, hogy esetleg jobb legyen. Gyengéd érintést éreztem az államon, ahogyan felemelik a fejemet. Tudtam, hogy kire számítsak. Már a bódító illatáról felismertem. Hagytam, hogy az arcomat nézze, de azért sem engedtem, hogy elkapja a tekintetemet. Kitartóan csak a cipőm orrát bámultam. Kezét az arcomra helyezte, és végigsimított rajta. Tudtam, hogy beszél. Éreztem, hogy közölni akar valamit. Beharaptam alsó ajkamat és nem is engedtem ki a fogaim közül. Egyre erősebben haraptam, míg végül a vér vasas ízét nem éreztem a számban. Ekkor ráemeltem a tekintetemet, és szóra nyitottam a számat.
Nem értelek- tátogtam felé, és reméltem, hogy megérti. Újra gyors hadarásba kezdett. Nem tudtam leolvasni a szájáról semmit sem. Most én ragadtam meg a vállát, hogy magamra vonjam a figyelmét.
Én nem értelek- formáztam a szavakat. Szemei elkerekedtek, vagyis értetette. Percekig csak egymást bámultuk, aztán a zsebébe nyúlt, és elővette a mobilját. Feloldotta a zárat, és pötyögött valamit, aztán elégedett mosollyal elém tartotta.
Akkor használjunk telefont, oké? Nem akartam elhinni, hogy ezt írta. Mindenki, aki megtudta, hogy nem tud velem rendesen kommunikálni egyszerűen hátrahagyott. Remegő kezekkel elvettem a telefont, majd a szemeibe néztem. Őszinte érdeklődést véltem felfedezni bennük. Még mindig nem hittem el.
Ez most komoly? Nem igazán tudtam, hogy mit kéne írnom. Nem tudtam, hogyan kéne viselkednem vele.
Teljesen. Hogy értetted, hogy nem értesz? Mármint… nem hallasz? Sóhajtva olvastam a rövidke szöveget. Visszatöröltem és bizonytalanul kezdtem neki a válasznak. Magamnak már bevallottam, hogy reménytelen eset vagyok, de másnak még soha nem ’mondtam el’ az orvosomon kívül. Még a családom tudott róla, de tőlük megszöktem, mert nem akartam teher lenni. Nehéz volt.
Nem hallak. Nem hallok. És őszintén talán jobb is így. Nem néztem, hogy erre mit reagál.
Miért jobb? Nem szeretnél hallani? Azt hiszed, hogy ennyire rossz a hangom? Kénytelen voltam elmosolyodni. Azt sem tudom, hogy milyen egy hang. Örülnék, ha hallanék egyet.
Biztos gyönyörű a hangod. Azért gondolom így, mert nem hallom, hogy mit gondolnak rólam. Nem szeretném hallani a sok sajnálatot.
Teljesen megértem. Hálásan elmosolyodtam, de meg is lepődtem, ahogyan tovább írta a szöveget. Nem ülünk be valahova enni? Éhes vagyok. :P Enyhén megráztam a fejem, de kérlelő tekintete meggyőzött, és végül jeleztem, hogy felőlem mehetünk. Megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. Éreztem, hogy elpirulok. Nem akarom, hogy lemaradj, vagy elvessz. Aztán zsebre rakta a telefont.

Végig nagyon kedves volt velem. Egy otthonos, családias hangulatú étterembe mentünk be. A hátsó asztalok egyikénél foglaltunk helyet. Megkérdezte, hogy mit ennék, én pedig rámutatattam. Míg én csöndben ültem, ő ledarálta a pincérnek a rendelést, aki aztán sietősen ott is hagyott minket.
Nem veszélyes egyedül élned? Nem vártam, hogy elém rakja a telefont. Nagyon elvoltam azzal, hogy ujjaimat tördeljem zavaromban.
Már megszoktam. És én döntöttem így, szóval vállaltam a következményeket is. A válasz megírása után visszatértem előző elfoglaltságomhoz, vagyis az öncsonkításhoz.
Biztosan magányos vagy. L Felnevettem, ahogyan megpillantottam a kis smyle-t. Felpillantva hasonló arckifejezést véltem felfedezni rajta. Aggódó tekintete a szívemig hatot. Gyorsan visszanéztem a képernyőre.
Már megszoktam. Nem olyan nehéz. Meg minek nekem barát, ha úgy sem tudok találkozni vele? Megvontam a vállamat, mikor kérdő tekintettel nézett rám.
Szóval nem akarsz barátokat? Akkor én most egy szó nélkül el is mehetnék. Az sem érdekelne?
Nem erről van szó. Reagáltam gyorsan. Te túl jó vagy hozzám.
Körbepillantottam a helyiségben és nem tudtam nem észrevenni, hogy néhány asztallal arrébb egy csapat lány ül, és néha-néha összenevetve lopva felénk pillantgatnak. Ekkor kíváncsian végignéztem beszélgető partneremen. Beugrott, hogy még a nevét sem tudom, ami egy kicsit elszomorított. Tudtam, hogy nem engem néznek, mert sütött rólam az önsajnálat és a szörnyen szánalmasan festettem. Viszont ő már messziről kirítt a tömegből. Alacsony termete ellenére szépen ki volt dolgozva a teste, ami még pólón keresztül is kitűnően látszott. A haja is természetes fekete volt, a mosolya pedig gyönyörű. Nagyot sóhajtva néztem végig magamon is. Lógott rajtam a póló. A térgatya alól virított a fehér kötés. Semmi izom nem volt rajtam. Csont és bőr voltam. A kezem is be volt kötve, és a szemem is biztosan fel volt dagadva, ami csak még jobban fokozta az amúgy is szánalmas kinézetemet.
Pedig még alig beszéltünk valamit. J Ennyiből még nem tudod megállapítani, hogy jó vagyok-e, vagy sem. Az is lehet, hogy valami pedofil állat vagyok, és bármelyik pillanatban neked eshetek.
Miért állítod ezt? A pedofil állatok csak szépekre pályáznak, akik tudnak beszélni, és még hallják is őt. Fintorogva nyújtottam neki vissza mobilt.
Ezt úgy mondod, mintha te nem lennél szép.
Mert nem is vagyok.
És te miért állítod ezt? Válasz helyett csak megráztam a fejemet, jelezve, hogy erről nem szeretnék beszélni.
Kihozták az ételt, és azzal voltunk elfoglalva. Mindketten belefeledkeztünk az evésbe. Nagyon kicsi falatokban helyeztem a számba az ételt, és néha a fájdalom is belenyilallt a kezembe.
Hogyan hívhatlak? Csúszott elém a telefon egyből azután, hogy letettem a kanalat.
Elgondolkoztam a válaszon. Nem akartam kötődni senkihez, mert tudtam, hogy mi lenne a vége. Mégis… Nem akartam megbántani azzal, hogy lekoptatom azzal, hogy ’nem mondom meg’. Aztán eszembe jutott a lehető legjobb megoldás.
V. Írtam válaszként. Ez volt a kórházi azonosítóm, vagyis ez is én vagyok. Furcsán nézett rám egy darabig, de nem volt ideje reagálni, mert mellénk lépett az egyik lány attól az asztaltól, amit már észrevettem. Pirulva motyogott valamit, aztán rám emelte a tekintetét. Én értetlenkedve néztem a lányt, aki hozzám beszélt. Végig a szemembe nézett, de… Így sem értettem. Kérlelően pillantottam Mr. Helyes Pasira, hogy csináljon már valamit. Megragadta az ép kezemet, amivel az asztalon támaszkodtam. Összekulcsolta az ujjainkat, és egy puszit lehelt a kézfejemre. Pirosabb voltam, mint a legérettebb paradicsom, ő viszont teljes higgadtággal fordult vissza a csajhoz.
Az én nevem JiMin. J

Ma nem mész el a kórházba? Kérdezte JiMin az egyik pénteken. Szinte minden egyes nap összefutottunk egy kis időre, és valamennyire sikerült megnyílnom neki. Elmondtam, hogy szerdánként jártam rutinkezelésre.
Tegnap voltam. Vallottam be neki. Azért nem tudtunk találkozni. Bocsánat, hogy nem mondat el.
Semmi baj. Megértelek. 
Egy padon ültünk a parkban. A fa árnyékot és ezzel együtt védelmet is nyújtott nekünk. Fejemet izmos vállára hajtottam. Időközben hajam eredeti színére váltottam vissza. A sötétbarna tincsek a szemembe hullottak, de nem zavart.
Meséltem már, hogy hogyan jutottam el idáig?
Még nem tiszteltél meg vele, V. Mosoly kúszott az ajkaimra, ahogyan olvastam a sorait. Napról-napra egyre jobban lenyűgözött, hogy milyen baráti, de mégis udvarias hangnemben beszél velem.
Még kicsi voltam. Nagyon szerettem énekelni, és fel is vettek gyakornoknak az egyik ügynökséghez. Boldogan emlékeztem vissza azokra a szép időkre. Születésem óta jó hallásom volt a zenéhez. Sokan mondták, hogy különleges tehetség vagyok. Fokozatosan romlott az állapotom. Azzal kezdődött, hogy összeestem az egyik próbán. Nem volt semmi komoly, de sokan aggódtak. Talán csak én voltam teljesen nyugodt, mintha sejtettem volna valamit. Áthajolt a vállam felett és úgy olvasta, amit írtam. Közben cirógatta a nyakamat, vagy a hajammal játszott. Napokra bent tartottak, de semmi különöset nem találtak. A következő eset a táncpróbán volt. Nem hallottam teljesen a zenét. Letudtam úgy, hogy múlandó rosszullét, de nem lett jobb. Aztán eljutottam odáig, hogy semmit nem hallottam. Így nem mertem énekelni, és beszélni sem. A következő kórházi kezelésen kimutatták a betegség pontos okát. Stabil állapottal engedtek ki. Csak mostanában kezdett meg rosszabbodni a helyzet. És… Nem tudtam folytatni. Egy könnycsepp landolt a telefon képernyőjén. Fejemet a vállába fúrtam, és rázkódó vállal sírtam, de nem lett jobb.

Már előre félve mentem át az úton, hogy szembe nézzek vele. Elhatároztam magamban, hogy senki nem lesz fontos a számomra, de ő sikeresen meghiúsította ezt a tervemet. Próbáltam szép lenni, ami úgy nagyjából össze is jött. Nagy nehezen sikerült csak visszatartanom magamat, hogy ne forduljak vissza és rohanjak el, vagy ne bőgjem el magam. Tudtam, hogy mit akarok tenni, és azt is, hogy nehéz lesz.
Szia, gyönyörűm! Köszöntött JiMin egy lágy puszi után. Nem nyúltam a telefonért, hogy válaszoljak. Fájdalmasan elmosolyodtam, és hagytam, hogy a parkba vezessen a szokásos helyünkre. Először ő ült le, és pedig kis habozás után az ölében helyezkedtem el úgy, hogy lássam az arcát. Kezét a derekamnál fonta össze. Én a nyakába akasztottam a kezeimet, és a nyakhajlatába temettem az arcomat.
Néha a kezembe adta a telefon egy-egy üzenettel, de én nem reagáltam. Mikor már este-felé járt az idő felemeltem a fejemet, és egyből az ajkaira tapadtam. Csak ki akartam élvezni az utolsó pillanatokat, mielőtt végleg elhagyom.
Szakítani akarok! Nem vártam meg, míg reagál. Felálltam, és elrohantam egyenesen a kórházba.

„Ha a rák elterjed, már nem szabad tartanom a kapcsolatot senkivel!”

---

JiMin fáradtan kelt fel a telefonja jelzésére. Nem az ébresztő volt, hanem egy üzenet. Feloldotta a zárat, és hunyorogva nézte, hogy mégis ki zargatta ilyen korai órában. Többször is újra meg kellett néznie, hogy biztos attól a személytől jött-e az üzenet, akit a feladó nevéhez írtak. Nem állt más a levélben, csak egy név, egy hely, és egy időpont, amit a mai napnak jelöl. JiMin idegesen pattant fel. Már semmi nyoma nem volt annak, hogy bármikor is fáradt lett volna. Még korán volt, és az üzenet délutáni találkát írt, de nem izgatta. Egy óra alatt elkészült, majd a nappalijában ülve nézte a kattogó faliórát. Néha újra megnyitotta az üzenetet, hogy el tudja olvasni. Egyszerűen nem hitte el, hogy a személy, aki elrabolta a szívét, majd eldobta magától újra találkozni akar vele.
Visszagondolt az első találkozásukra. Mesebeli volt az egész és olyan hihetetlen. Majdnem elütötték, de ő megmentette. Már nem is emlékezett, hogy mit hadart neki, de nem is volt lényeg. Egy életre belevésődött az agyába az a gyönyörű, elpirult pofi.
Aztán ott volt az éttermes sztori. Akkor jött rá, hogy neki tetszik a másik. Nagyon jól állt neki a narancsos haj, és meg sem lepődött azon, hogy az egyik lány odajött hozzá. Kedvező helyzet volt, és ki is használta. Önzően azt mondta, hogy együtt vannak, és így küldte el a lányt. Kihasználta a helyzetet, hogy neki legyen jó, de már egy picit sem bánta.

Pontban délutáni két órakor felpattant, és cipőjét felhúzva kilépett az ajtón, hogy időben odaérjen a megbeszélt helyszínre. Nem tudta, hogy merre van, így azt az időt is beleszámolta, mert azelőtt még soha nem járt azon a helyen. Nem is volt neki ismerős.

Három óra előtt néhány perccel ott állt a robosztus, feketére festett vaskapu előtt. Már többször is ellenőrizte, hogy biztos jó helyre jött-e, de semmi eltérés nem volt. Az egyik kisebb résbe egy boríték volt csúsztatva, az ő nevével ellátva. Elemelte és kinyitotta. Azt gondolta, hogy ez az egész csak valamilyen játék, és V valahonnan a közelből figyeli.
A borítékban két szám volt felírva egy papír fecnire. Egy sor és egy oszlop…
Azzal bizonygatta magát, hogy V egyik rokona talán, és ő ott fogja várni, hogy a karjaiba vesse magát. Viszont ő sem hitt magának. Valahol belül tudta, hogy mi fogja őt várni. Mégis megindult, és emelt fővel kereste a megfelelő sírkövet.
A megfelelő sorba befordulva már messziről szembetűnt neki a sor végén díszelgő márványlap. Semmi díszítés nem volt rajta, ami arra utalna, hogy nem régiben temettek ide valakit.
A kő előtt megállt, és elolvasta a feliratot. A szeme könnybe lábadt, és kezét a szája elé tette, hogy ne sírjon fel hangosan. Erőtlenül rogyott térdre.
A szél épphogy csak lengedezett, mintha őt szerette volna nyugtatni gyengéd simogatásával. A madarak, akik eddig követték az útját már nem voltak sehol, és a csicsergés is abbamaradt.

Egy órán keresztül csak ott térdelt, és ha nem is sírt, de folyamatosan remegett. Egy érintést érzett a vállán, de mire hátrafordult már senki nem állt ott. Csupán egy újabb boríték árválkodott magában a koszos földön. Szemeit megtörölve vette kezei közé, majd felbontotta. Egy szép papír volt benne. Egy kézzel írt levél.
Újra és újra elolvasta az egészet, de nem akart hinni a saját szemének sem. Kétségbeesetten futotta át a sorokat, hátha rosszul látja, de mindig ugyanaz tárult a szemei elé. Végül a hideg márványhoz érintette a kezét, majd egy enyhe csókot lehelt a sima felületre.
- Soha nem foglak elfelejteni- suttogta, és hagyta, hogy a könnyei újra átszeljék az arcát, és végül a sírköre hulljanak.

„Kedves Park JiMin…

Nem tudtam, hogy hogyan kéne nekiállnom ennek a kis levélnek. Egész sokáig halogattam is, de nagyon nehéz volt.
Emlékszel még, mikor azt meséltem, hogy hogyan lettem ilyen nyomorult? Nem egészen úgy történt…
Már kiskoromban tudtam, hogy nem lehet nagy jövőm, mint idol, de mindenáron azt akartam, hogy ez az álmom teljesüljön. Naiv gyerek fejjel azt hittem, hogy lehetséges, hogy soha nem leszek szerelmes. Csak a munkámnak akartam élni.
Csodák-csodájára elfogadták a jelentkezésemet, és átmentem a meghallgatáson. Látták az orvosi papírjaimat, vagyis tudtak a kezdetleges rákról, de nem törődtek vele, ahogyan én sem. Mikor összeestem bent akartak tartani, hogy essünk túl a műtéten, de túl nagy volt a kockázat, amit nem voltam hajlandó vállalni. Inkább magamba fojtottam a sok fájdalmat. A táncórákon hangosan szólt a zene, és nagy részben a hallásomra és a hangomra kellett támaszkodnom, ami sokat súlyosbított a helyzetemen. Azt hittem, hogy vagyok olyan erős, hogy megálljam a helyemet, de ez nem történt meg.
Próbáltam énekelni, de nem jött ki hang a torkomon. Próbáltam követni a többiek mozgását a táncórákon, de nem éreztem a ritmust. Nem hallottam a zenét.

Szöulba küldtek kezelésekre, mert csak itt látták a reményt. Azt mondták, hogy itt megvannak azok az orvosok, akiknek van megfelelő szakértelmük.
Akkor is kezelésre mentem, mikor összefutottunk. Te változtattad meg az életem. Hosszú idő után akkor hallottam újra. Gyönyörű volt. Éreztem, hogy ver a szívem. Bennem volt a ritmus. Aznap már kihagytam a kezelést, s utána nem is mentem be többet. Éreztem, hogy már nincsen hátra sok, így minél több dolgot ki akartam próbálni. Mosolyogtam, de belül sírtam, hogy itt kell hagynom ezt a világot, még akkor is, mikor nem találtam benne a helyem. Ezt nem nekem találták ki.
Aztán összejöttünk, és kötődni kezdtem hozzád. Végzetes hiba volt, de ez is benne volt a pakliban. Számítanom kellett volna rá, mégis elővigyázatlan voltam. El sem tudod képzelni, hogy hányszor üvöltöttem volna a nevedet már messziről, vagy mondtam volna ki, hogy szeretlek. Nekem ez nem adatott meg. Cselekedni pedig világéletemben gyáva voltam.
Ha ezt a levelet olvasod, akkor valószínűleg már a földben fekszem, vagy el vagyok hamvasztva… Szörnyű nem igaz? Életem legnehezebb döntését hoztam meg akkor, amikor szakítottam veled. Remélem megérted, hogy csak miattad tettem. Azt hittem, hogy így mindkettőnknek könnyebb lesz. Tévedtem.
Már éreztem, hogy egyre gyengébb vagyok… Nem volt étvágyam, és inni is nehezemre esett. Nem akartam, hogy láss szenvedni, így inkább csak még jobban bántottam magamat-és téged is.
Hiszek benne, hogy meg tudsz bocsájtani, és nem haraggal válsz el tőlem.
Tudom, hogy találsz majd magadnak valakit, aki sokkal jobb nálam. Tud nevetni, szépen mosolyogni. Ki tudja fejezni magát szavakkal és azok nélkül is. Ő majd hallani fogja a hangodat, ami nekem nem adatott meg. Ha szembejön az utcán, nyugodtan szólítsd le, vagy csak menj neki. Mentsd meg a haláltól, ahogyan velem is tetted. Szeresd majd teljes szívedből, ahogyan én szerettelek és még most is szeretlek téged.
Soha nem hittem abban, hogy van sorsunk, vagy vannak védő angyalok, de ha odafent valahol mégis ez vár, örökké melletted leszek.
Nem várom el, hogy hozz virágot, vagy látogass meg, mert aminél most vagy, az csak egy kő. Nekem az is elég, ha egy apró kis helyet továbbra is kapok. Vagy csak néha jusson eszedbe a srác, aki nem tudott beszélni, nem hallott semmit, és egy betű volt a neve.

Fentről vigyázok rád, JiMinie:

Kim TaeHyung”